A tetovált fiú /Befejezett/

4. rész - Egyesség

- Azóta az este mindent ki akartam deríteni rólad. - mondta és leguggolt hozzám. – Érdekesnek találtam a lányt, aki egy szó nélkül segít egy idegenen. Te egy jó ember vagy igaz? Mostantól nem fognak szekálni szóval kvittek vagyunk igaz? - súgta a fülembe es megfogva a kezemet felhúzott.

- Utalom a magadfajta embereket. – fordítottam el durcásan a fejemet.

- Nos, én is utálom az ilyen esetlen embereket, mint te. - mondta. - De jóban kell lennünk.

- Miért is?

- Megvedelek, de cserébe meg kell őrizned a titkomat. Eléggé nagy szégyen lenne nekem, ha elmondanád valakinek, hogy esetlenül feküdtem a földön és neked kellett ellátnod a sebeimet.

- Értem már. Akkor te itt valami fejes vagy?

- Nem. Csak félnek tőlem, éppen ezért te sem mondhatod el a titkomat.

Ez süket vagy mi? Megmondtam, hogy nem mondom el senkinek, de ebből előnyöm is válhat. Most egy rossz fiúval szövetkezem. Magamban elnevettem ezen magam, de kívül megpróbáltam nem mutatni.

- Ez tetszik. Rendben. - mondtam és rá mosolyogtam, mire rám terítette a dzsekiét.

- Bár tetszik, amit látok, de át kellene öltöznöd. - mondta és elfordult.

- Micsoda úriember. - szólalt meg Katy a hátam mögül. - Nem hittem volna, hogy leállsz ezzel a kis lotyóval.

- Ő a lotyó? Akkor te mi vagy? - kérdezte higgadtan és elém állt. Szembe nézett a szemüveges lánnyal, majd felém fordult.

- Én csak rád vágyom Bruce.

- Hány fiúnak is mondtad ezt már? – nézett hátra, majd csak annyit hallottunk, hogy becsapta a lány az ajtót.

- Hát köszönöm szépen Bruce. Most én tartozok neked. - mondtam. - A törölközőt és a dzsekidet mindjárt visszaadom csak...

- Holnap is ráér. - mondta és elindult a folyóson.

Akkor is utalom, de el kell játszanom azt, hogy nem, hiszen akkor nem fognak piszkálni. És nem tudnék egy olyan környezetben meglenni, ahol senki nem áll velem szóba. Utálok magányos lenni. Ezt az egyet utálom, a többi nem is érdekelne igazán csak ez az egy, hogy ne legyek magányos. Az év minden napján az lehetek, amikor otthon vagyok, de most nem akarok.

Az utolsó óra után elkezdtem összeszedni a cuccaimat. Már senki sem volt a teremben csak én csigáztam ott. Viszont mindig ilyen voltam. Nem akartam hazamenni, hiszen otthon csak a falak vártak. Most hogy visszatértek a szüleim a munkájukhoz, alig fogom őket látni. Egyedül kell lennem abban a hatalmas házban. Elindultam kifelé az ajtón. Előkerestem a táskámból a fülhallgatómat, de amikor el akartam indítani a zenét megpillantottam Brucet, a cigaretta füstjébe burkolózva. Olyan festői volt ez a kép. Csodálkozva néztem rá, majd el akartam sétálni mellette. Lehet, hogy valaki mást vár, miért is várna rám.

- Rám nézel és semmibe veszel? Ez fájt, pedig téged vártalak. – tette a kezét a szívére, majd elnyomta a csikket.

- Persze. Biztos van valaki más, akit várhatnál nemi igaz? - kérdeztem mire megragadta a kezem és elkezdett húzni vagy inkább vezetni.

- Igazából az én úgynevezett "barátaim" vagy be se járnak, vagy meg csöngetés előtt lelépnek, szóval miről is beszelünk? – kérdezte, mire elöntött a magány érzete.

- Semmiről?

- Így legyen.

- Hova megyünk?

- Hozzád. – zárta le a beszélgetést, majd elengedte a kezemet és mellé lépkedtem.

Elindultunk hozzám. Eléggé zavaros volt nekem még az út így gyalog, ezért közben kétszer rossz felé fordultam volna, de ő mindig visszarántott a helyes útra. Lassan befordultunk egy ismerős utcába, majd felnéztem a fiúra.

- Te tudod, hogy hol lakom? - kérdeztem.

- Én mondtam, hogy mindent kiderítettem rólad, Nem?

- Ez komoly? Csak azért, mert elláttam a sebeidet?

- Igen. Akkor egy alapos verest kaptam jogosan.

- Egy veres nem lehet sosem jogos, szóval...

- De ez most jogos volt. Kikezdtem egy olyan lánnyal, akinek barátja van. Viszont mentségemre szóljon, hogy nem tudtam róla.

- Akkor miért érzed azt, hogy jogos volt? - kérdeztem, majd megpillantottam egy karton dobozt a járdán.

Mit sem sejtve gyorsan közelebb léptem és megpillantottam benne egy foltos kiscicát. Óvatosan alányúltam és kivettem. A fiú érdeklődve ért utol, majd a kezemben didergő apró állatra nézett. Nem szólva semmit levettem a sálamat a kis alatt köré tekertem es elindultam tovább.

- Most haza viszed? - kérdezte a fiú.

- Miért hagynám itt kint a hidegben?

- Ez igaz, de a szüleid mit fognak hozzá szólni?

- Nem érdekel.

- Lázadsz?

- Ennem is lehet nevezni.

Ezek után szótlanul sétáltunk tovább egyenesen a házunk felé. A kapu előtt megállva kérdőn néztem a fiúra.

- Bejössz?

- A szüleid nem szólnak érte?

- Azt se érdekelne őket, ha beálltam volna utcalánynak.

- Akkor elnézést a zavarásért. - mondta és elindult befelé.