A tetovált fiú /Befejezett/

7. rész - Bizalom

– Te most komolyan neki mentél annak a lánynak? – kérdezte visszafojtott nevetéssel.

- Igen. – mosolyodtam el.

- El se tudtam rólad ezt képzelni.

- Semmit nem tudsz még rólam.

- Te sem rólam.

- Most akkor utálsz? – kérdeztem.

- Dehogy. Így még jobban érdekelsz. – mondta nekem, pedig egy halvány pír jelent meg az arcomon.

- A..Aha. – francba elcsuklott a hangom. Pedig tudom, hogy nem úgy érdeklem, de akkor is.

A suliban ezek után nem történt semmi érdekes. Hazafelé sétálva megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám.

- Igen? – vettem fel.

- Angelina? Átmehetek? – hallottam meg Bruce hangját.

- Még nem értem haza.

- Tudom. Látlak. – mondta én pedig megfordultam. Ott sétált mögöttem és mosolyogva jött oda hozzám.

- Akkor miért hívtál fel?

- Mert rájöttem, hogy nincs meg neked a számom.

- Nem mintha olyan sokat kellett volna rá várnom. – mondtam és bevártam, majd elindultunk tovább az utcán. – És amúgy sem jelezte ki a számodat. – mutattam felé a hívásnaplómat.

- Nem is értem miért. – vette el és elkezdett rajta pötyögni valamit. – Végtére is ez az én számom hívj, ha kellenék. – adta vissza.

- Ugyan mi kellene... – sóhajtottam és eszembe jutott a tegnap esti veszekedés. – Azt akarom, hogy ments meg. – suttogtam.

- Micsoda? – hajolt közelebb.

- Semmi, csak hangosan kimondtam valamit, aminek semmi értelme nem volt. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Biztos vagy te ebben? – nézett rám gyanakvóan.

- Teljesen.

Tudom jól, hogy hazudtam neki, de nem akartam a gondjaimmal fárasztani őt. Neki biztosabb rosszabb, hiszen valamiért nem bízik az emberekben. Amíg nem bízok benne teljesen, én sem nem mondhatok neki semmit anyáékról.

Már, úgy ahogy megjegyeztem az utat így sikeresen haza találtam. Kinyitottam az ajtót és bementünk. Egyenesen felmentünk a szobámba. Én visszaszaladtam és melegítettem egy kis tejet. Amikor visszaértem a kis állat Bruce ölében kuporgott és halkan dorombolt. A fiú lágyan simogatta, fel sem nézve. Nem tudtam megállni és lefényképeztem őket.

- És akkor most kérdezem meg, hogy miért is félnek tőled?

- Nem vagyok én ilyen nyugodt. – mondta.

- Áhh.. Értem. Akkor te egy igazi rosszfiú vagy?

- Valami olyasmi.

- A sebeid. Izé... Begyógyultak már?

- Hát... - mondta és felemelte a pólóját. – Már nem olyan vészesek.

Mint akit megbabonáztak közelebb léptem hozzá és végig húztam a kezem az egyik seben, mire felszisszent. Észbe kapva visszahúztam a kezem és elfordítottam a fejem. A testén több seb is volt, amik nemrégen keletkezhettek. Nem csak az volt, amit elláttam. Újak és régebbiek is voltak.

- Ne haragudj! Ez nem tudom mi volt.

- Nem történt semmi csak meglepődtem. – mondta.

- Miért ilyen heges a tested?

- Vannak olyan vakarcsok, akik azt hiszik, hogy erősebbek nálam. És van olyan, amikor ezt be is akarják bizonyítani, de nem sikerül nekik.

- Akkor ezeket mind ők okozták?

- Igen, de túlélem.

- Ha így folytatod lesz olyan, amit nem élsz túl.

- Sírni fogsz akkor? – pillantott rám.

- Meglehet. – mosolyodtam el halványan. – De remélem ez nem fog megtörténni, mert te egy fontos barát vagy a számomra.

- Barát? – emelte fel a fejét és meglepetten nézett rám.

Nem tudtam mit mondjak neki. Valami történik velem és még nem tudom mi az. A csöndet a telefonom törte meg. Anya volt az. Gombóccal a torkomban vettem fel a telefont, de közben le sem vettem a tekintetemet a fiúról.

- Igen?

- Sajnálom, kicsim ma nem tudok hazamenni. Apáddal van egy kis dolgunk. Vissza kell mennünk a régi házunkba, egy-két elintézetlen dolog miatt.

- Rendben. Akkor holnap találkozunk.

- Köszönöm, hogy megérted. Olyan jó kislány vagy. – mondta és letette.

- Nem vagyok jó. – mondtam és a térdemet felhúztam.

- Történt valami?

- Valamiért vissza kell menniük az előző lakásunkba. De ez csak hazugság.

- Honnan tudod?

- Mert mindkettőjüknek szeretője van. És tudnak róla. Csak miattam vannak együtt. De nem veszik észre, hogy ez csak engem mérgeznek ezzel a kapcsolattal. El akarok tűnni. Akkor mind a kettőjüknek jobb lenne. – fakadtam ki. Pedig azt mondtam, hogy nem mondok neki semmit, de most olyan jól esik, ha meghallgat.

- Ez biztos?

- Igen. Nincs senkinek se szüksége rám.

- Ne most vágd be nekem a „depressziós vagyok, senki sem szeret" – et. Mert igenis szükség van rád. – tette le a cicát és elkezdte húzogatni az arcomat.

- Kinek?

- Ennek a kis krapeknak. – mondta és odanyújtotta a kis szőrcsomót. Óvatosan elvettem és rá mosolyogtam. – És nekem is szükségem van rád. – nézett komolyan a szemembe.

- Köszönöm. – mondtam. – Örülök, hogy oda mentem hozzád azon az estén.

- Én is. Ha akkor nem jöttél volna, oda lehet, hogy már a rendőrségen lennék. – mondta.

- Hogyhogy?

- Az nem érdekes. – mondta és lefeküdt az ágyamra. – Álmos vagyok. – mondta és le is csukta a szemét.

Ne mond, hogy itt akar aludni. Közelebb léptem hozzá és meglökdöstem.

- Bruce, most itt akarsz aludni? – kérdeztem, de nem válaszolt. – Bruce.

- Hagyj aludni. Tegnap alig aludtam.

- De olyan korán eljöttél tőlünk.

- Volt még egy kis dolgom.

- Valami nő volt a dologban? - kérdeztem, mire kinyitotta a szemét.

- Akár az is lehetett volna, de nem. Ne aggódj. Csak a tiéd vagyok. – mondta mire elpirultam. – Gyere ide. – mondta és maga mellé húzott. – Nem szeretek egyedül aludni.

- A kezembe maradt a cica. – mondtam, mire elnevette magát.

- Nem vagy semmi. Én éppen flörtölni próbálok veled te meg a macskával jössz. – nevetett.

- Ne haragudj?

- Most komolyan rákérdeztél?

- Igen. – mondta mire közelebb húzott magához és átölelt.

Míg ő békésen aludt én a cicát simogattam. Nem tudtam elaludni így. Valahogy túlságosan is álomszerű volt ez az egész. Valaki, aki elfogad annak, aki vagyok? ezt nagyon lehetetlennek tartom. Most nem kell álarcot viselnem, mert ő se sokkal jobb nálam, pont hogy ellenkezőleg. Ha ő egy rossz fiú, akkor én hozzá képest egy jó lány vagyok.