A tetovált fiú /Befejezett/

9. rész - Ne hagyj el!

Soha ne ragaszkodj senkihez, mert minden adandó alkalommal elhagynak. Ezt nagyon is tudom. Az egyetlen, aki mindig mellettem volt az Mark. De ő már nagyon messze van tőlem. De most, hogy végre tudtam őt csúnyán szólva „pótolni" elvesztettem. Viszont Bruce már többet jelentett nekem, mint Mark. Pár nap alatt belopózott a szívembe és olyan szinten befészkelte magát, hogy talán soha többet nem tudom őt elfelejteni és ez fájt. Ahogy hazaértem bezárkóztam a szobámba és sírtam. Én tényleg bíztam benne, de a reggeli egy kicsit összezavart. Tudtuk volna folytatni nem igaz? Csak meg kellett volna szólalnom. Csak bocsánatot kellett volna kérnem és mindent megmagyaráznom, de nem tettem. Most amikor ki kellett volna a számat nyitnom, akkor maradtam csöndbe. De miért? Miért nem tudtam mondani neki valamit? Miért hagytam, hogy ez a pár hét semmivé legyen. De én tényleg élveztem ezeket a napokat.

Milyen könnyen változik az éjszakám. Tegnap még mellette aludtam, ma pedig miatta sírva aludtam el nélküle. Sírtam utána, pedig csak pár hete ismerem.

Másnap reggel egy ismerős hangra ébredtem. Azonnal kipat5tant a szemem, amikor meghallottam az éppen telefonáló fiút, aki, amikor megpillantott lezárta a beszélgetést és oda jött hozzám. Alaposan megvizsgálta az arcomat, ami biztos egy romhalmaz lehetett, mint ahogy én is.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiüt téged valaki. – jött közelebb hozzám a fiú.

- Mit keresel itt?

- Jöttem megnézni az én kis hercegnőmet. – ült le mellém az ágyra és átölelt.

- Honnan tudtad, hogy baj van?

- Az anyukád hívott fel, de most nem ez a lényeg. Ki volt a szemét, aki így megbántott? – kérdezte Mark én pedig közelebb bújtam hozzá.

- Az mindegy.

- Ha ennyire kisírtad a szemed miatta, akkor nem mindegy. Szóval öntsd ki a szíved vagy megharagszom. – mondta és elkezdett csikizni.

- Jóhohohooo... - nevettem.

- Akkor hallgatom. – mondta és a lábára könyökölt.

- Megismerkedtem valakivel. Viszont nem indult valami jól. – mondtam és elmeséltem neki, hogy mi történt az elmúlt pár hét alatt.

- Piszkálnak?

- Már nem.

- Akkor meg kellene köszönnöd neki, hogy ezt elérte. – állt fel. – Hol lakik?

- Nem tudom...

- Értem. Akkor egy másik lehetőséghez kell folyamodnom. Mehetünk?

A kezét felém nyújtotta és elkezdett húzni. Egyenesen ki a házból, be egy autóba. Gázt adott és elindultunk. Nem tudtam hova megyünk, de nem is érdekelt. Kihozott engem a házból ilyen rémes arccal és ezt el kellett tűntetnem valahogy. Éppen az arcommal bíbelődtem, amikor egy kisebb sikátorba álltunk meg.

- Hol vagyunk?

- New York Alvilágában. Az emberek így nevezik. – mondta és bekopogott egy vasajtón. Én bele kapaszkodtam a kezébe. Egy kissé féltem. – Ne aggódj. A te képességeiddel mindenkit levernél itt.

- Mondod te, de ez az „Alvilág" én jó gyerek vagyok.

- Ezt te sem hitted el ugye?

Igaz is. Elfelejtettem azt mondani, hogy Mark egy... hogy is nevezi magát? Utcai valami. Leginkább az ilyen bűnszervezeteknek a tagja. A legerősebb volt a bandájában. Csak a Régi otthonomba. Én pedig mindig mentem vele és a kocsijából figyeltem a cselekedeteit. Többnyire a látottakból maradt meg egy-két dolog.

Belépve az ajtón egy kocsmaféleséget láttam. Tele volt tetovált rossz arcokkal, ami számomra nem volt valami nagy újdonság. Mikor vele vagyok, általában ilyen emberekkel találkozok. Besétáltunk a helyiségbe és leültünk a pulthoz.

- Mit adhatok? – kérdezte a kocsmáros.

- Információt. – válaszolta Mark.

- Akármiről nem adhatok. Mi érdekelne?

- Egy fickót keresek. A neve... - kezdte és rám nézett. - Bruce, Bruce Selman.

- Ő? Ott ül a sarokban. – mutatott a hátunk mögé, én pedig oda fordultam.

Ott ült egy csapat lány között és látszólag jól érezte magát. A szívem összeszorult, amikor megláttam. Mennem kellett. A lábaim magától elindultak felé. A dühöm teljesen felülkerekedett rajtam és már csak azt vettem észre, hogy felálltam a pulttól és elindultam felé. Utálom őt. Én szenvedtem miatta és ő, pedig jól érzi magát? Hát ezt nem ússza meg ilyen könnyen.

- Csak el ne boruljon az agyad. – szólt utánam Mark, de nem tudtam értelmezni.

Oda mentem hozzá és elé álltam. Még nem tudtam mit mondjak. Megálltam az asztala előtt és rá néztem.

- Szóval találtál mást igaz? – kérdeztem, de ő csak meglepetten nézett rám. – És én még azt hittem, hogy tényleg megutáltál, de én csak össze voltam zavarodva. Láttalak téged egy sikátorban verekedni és nem hittem, hogy ilyen vagy. Csak egy kis időre volt szükségem, hogy összerakjam a dolgokat, de te ekkor azt mondtad találtál mást és én sírtam egész éjjel. De te úgy látom, jól mulatsz. És én még bíztam benned, de úgy látom kár volt ezt tennem. Végre találtam egy barátot, de az is cserbenhagyott. Köszönöm, hogy megvédtél, de boldogulok, majd egyedül is.

- Kicsi lány. – jött közelebb egy pasi. – Mit keresel egy ilyen helyen? Ez nem neked való. – bűzlött az alkoholtól.

A kezét a vállamra akarta rakni, amikor valaki teljes erőből eltalálta egy kaviccsal. Mark az.

- Ne érj hozzá. – karolta át a pasit. – Mert ha mégis megteszed, kinyírlak. Angel menj arrébb.

- De...

- Befejezted igaz?

- Elmondtam, amit akartam.

- Akkor jó. – mondta és a földhöz vágta a pasit.

- Angelina. – szólt Bruce. – Én sajnálom. Nem tudtam.

- Nem hagytad, hogy elmondja. – hajtottam le a fejem és egy könnycsepp folyt végig az arcom.

Elindultam kifelé Markkal az oldalamon. Felesleges jöttem ide. Feleslegesen reménykedtem bármiben. Egyszerűbb lenne feladnom. A kocsihoz érve nekidőltem a járműnek és felnéztem az égre. Ennyi lenne? Gyerekesen ragaszkodtam valakihez, akinek már nem kellek. Már egyszer ez megtörtént velem. Olyanhoz ragaszkodtam, aki becsapott, összetört, hátra hagyott, majd elhagyott. Érdekes dolog ez a szerelem. Szerelem? Én...Én.... Szerelmes vagyok Bruceba. A fejemet a kezeimbe temettem és lecsúsztam az autó oldalán. Én beleszerettem ebbe a tetovált fiúba. A sírás kerülgetett, amikor Mark a hónom alá karolt és felállított.