A tetovált fiú /Befejezett/

10. rész - Béke

- Remélem, nem akarod itt tölteni az éjszakát, mert annak csúnya vége lenne. – mondta és kinyitotta nekem az ajtót. Válaszként csak megráztam a fejemet és beültem.

Egész úton szótlanul ültem. Hiába kérdezett én nem válaszoltam. Nem volt se erőm, se kedvem. Csak aludni akartam. Olyan sokáig, hogy többet fel se kelljek. Úgy életem végéig vagy, mint Csipkerózsika 100 évig aludnék. Akkor talán kialudnám magam. A tegnapi 5 óra alvás egy kicsit kikészített. Nem vagyok egy korán kelő típus, de azért azt se mondanám, hogy egy jó hosszú szunya ellenemre van. Viszont az alvás nem ment olyan könnyen, mint hittem. Folyton csak rajta gondolkoztam, forgolódtam, mocorogtam. Nem tudtam egyhelyben megállni. Egy szóval képtelen voltam elaludni.

Másnap reggel, amikor az órámra néztem már jóval elmúlt dél. Remek. Most hallgathatok ezért is. Levánszorogtam a lépcsőn és leültem anyával szembe, aki éppen ebédelt.

- Örülök, hogy felkeltél. – kezdte. – Hogyha mindig így kelsz fel mostantól, akkor nem lesznek éjszakai eljárások.

- De anya. Én csak Markkal voltam.

- Nem érdekel. Tudod mennyire aggódtunk miattad? Egy fiúval az éjszaka közepén.

- Mintha nem ismernéd Markot gyerekkora óta.

- De attól még egy fiú és bármikor megerőszakolhat.

- DE NEM FOG.

- HONNAN TUDOD?

- Azt elég, ha csak én tudom. – mondtam és a drága barátom titkára gondoltam.

- Rendben. Akkor szobafogság. Nem mehetsz el itthonról csak a suliba. Sehova más hova.

- Értem. Akkor te se menj el a szeretődhöz, hanem válj el apától, hogy éjszaka ne a veszekedéseteket kelljen hallgatnom. Mert semmi kedvem egy ilyen otthonba haza jönni. – mondtam és feltrappoltam.

Felöltöztem és megfogva a telefonomat és a kabátomat kimentem az utcára nem törődve anya kiabálásával. Utáltam, hogy ilyen. Egyszerűen utálok haza menni. Mindig csak a vita és semmi nem jó senkinek. A jegyeim kifogásolhatatlanok, de ő még is mindenbe beleköt. És ez már nem az anyai törődés része. Ez már kényszer. Már jó messze járhattam az otthonomtól így leültem egy padra és néztem a havazást. Megnyugtató érzés volt a lehulló hópelyheket figyelni. Egyre jobban rákezdett, már az orromig sem láttam szinte, de nem mozdultam. Ott ültem és vártam, hogy ez a fehérség ellepjen engem. Érdekes. A csúcsról lehet a legnagyobbat esni. És a legnehezebb onnan feljutni. Mégha nem is a csúcsra már az a pár lépcsőfok is nehéz.

Egy idő után egy fekete ruhás alakot vettem ki a pelyhek közül. Egyre közelebb jött hozzám, majd megállt előttem. A kezét felém nyújtotta. Vörösek voltak. Átfagytak? Felnéztem az idegenre és rájöttem, hogy nem is idegen. Bruce állt velem szemben. Összehúztam a szemöldökömet és szúrós tekintettel néztem rá.

- Mit keresel itt? – kérdeztem.

- Téged.

- Ugyan minek? Ott vannak a barátnőid neked.

- Ők nem jók. Nekem csak te kellesz.

- Ne hazudj nekem. – mondtam és felálltam.

- Ne hagyj itt. – fogta meg a karomat.

- Ugyan miért ne? Vannak barátnőid és engem is olyan gyorsan leváltottál. Köszönöm, de nincs szükségem rád. – hazudtam magamnak és neki is.

- Értsd meg az én helyzetemet is.

- Én megértek mindenkit, de engem ki ért meg a francba is. Minden ember magával van elfoglalva, de senki sem kérdezi meg, én velem mi van, hogy vagyok, mit érzek most vagy akármi. Mindig ők akarnak a porondon lenni én, pedig a háttérbe szorulok és senkit sem érdeklek.

- De engem igenis érdekelsz!

- Ezt kétlem. Akkor nem engedtél volna el olyan könnyen.

- Nem ment olyan könnyen, de te ellöktél magadtól.

- Mert féltem.

- Pont te nem értettél meg engem.

- A francba is én ezt tőled akartam megtudni és nem akartam végig nézni, ahogy majdnem megölsz egy embert. Összezavarodtam. Velem olyan kedves voltál, de azzal az emberrel olyan kegyetlen voltál. Féltem, hogy egyszer én is arra a sorsra jutok.

- Sosem jutnál arra a sorsra és én is összezavarodtam. És azaz ember este betört hozzád és te észre sem vetted. Én csak megakartalak védeni. De ellöktél magadtól, mint egy megunt játékszert. Azt hittem, hogy már nem kellek neked. Hiszen találtál mást nem? Ott állt a házatok előtt.

- Engedj el. Nem akarom hallani!

- Nem értem a nőket. Nem is inkább téged nem értelek.

- Pedig egyszerű. – mondtam leráztam a kezét magamról. – Maradj mellettem. Szükségem van rád. – mondtam és lehajtottam a fejemet.

A kezei a derekam köré fonta és magához húzott. Ott álltunk ölelkezve a havazás közepén, de nem érdekelt. Éppenséggel mással kellett foglalkoznom. A dübörgő szívemmel, ami nem akart abba maradni. Most képes lettem volna meghalni a boldogságtól, de túl korán örültem. Hiszen mindig a jónak van a legnagyobb árnyéka nem igaz? De én mit beszélek, hiszen én még ki sem mutattam a fogam fehérjét.