It is What it Is - LT ff

1. || 1. fejezet

ALICE PARKER

2013. október 8.

Reggel a szokásos időben megcsörrent az ébresztőórám. Ásítottam egyet, majd lenyomtam a csörömpölő tárgyat, aminek a hangja a szokásosnál is irritálóbbnak tűnt. Az álmosság eluralkodott a testemen, ezért egy úgynevezett „ismeretlen erő" visszahúzott a különösen puhának tűnő párnáim közé. Üres tekintettel bámultam a plafont, miközben hallgattam, ahogy az eső halkan veri az ablakom üvegét. Mielőtt visszamerültem volna édes álmaimba belegondoltam, hogy mi történne, ha elkésnék az iskolából, ezért kipattantak szemeim és felültem. Lassan cammogtam a szekrényemhez, hogy felkapjak valami elfogadhatót. Maradtam egy egyszerűbb szerelésnél, ami egy bővebb pólóból és egy farmernadrágból állt. Miután felöltöztem, a tükör elé álltam, és párszor végigfutottam az ujjaimmal a hosszú, szőke tincseimen. Mivel nagyon hullámos, már mondhatni göndör a hajam, nem találtam jó ötletnek ebben az esetben a fésülködést, mert az csak rosszabbá tette volna az egész kinézetem, és a hajamból egy hatalmas madárfészket kreált volna.

Nem nagyon szoktam a sminkeléssel foglalkozni, ezért csak egy kis szempillaspirál feldobása után elindultam a konyhába reggelizni. Meglepődve észleltem, hogy senki sem volt itthon rajtam kívül. Egyedül a bátyám tartózkodási helyével voltam tisztában, hisz tegnap este mondta, hogy reggel korán megy úszni, szüleimről pedig jelen esetben nem sok mindent tudtam. Édesapám valahol külföldön van, mivel kamionsofőrként dolgozik. Anyával viszont egyszer találkozom, egyszer nem. Elnyeli a föld, de pár nap múlva vissza is jön. Vele mindig is különös volt a kapcsolatom. Néhaúgy érzem, hogy mindent elmondhatok neki, megtartja a titkaim, viszont nem egyszer csalódtam már benne. Gyakran eltűnik rövidebb időkre, és nem igazán beszél a tartózkodási helyéről. Legtöbbször testvérénél, Annenél van, vagy csak szimplán nem mond semmit. Csak elmegy.

Miután bőségesen megreggeliztem, indultam a dzsekimért, egy esernyőért és a táskámért, majd elindultam az iskolám felé. Utolsó évemet töltöm idén a gimnáziumban emelt biológia tagozaton. Igazából semmi különös nincs ebben az iskolában, vagy lehet, csak én látom ennyire hétköznapinak a dolgokat. Nem nagyon találom itt a helyem, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok senkivel sem jóban, vagy hogy én lennék a közösség szürke kis egere. Egyszerűen csak senkivel nem találtam meg annyira a közös hangot, hogy örökké tartó, elválaszthatatlan barátságnak lehessen nevezni. Egyikőjük sem ismer engem igazán, én sem őket. Ez a tény nem szomorít el. Itt lehet, nem ismerem ki magam igazán, de máshol igen. Szülővárosom egyik helyi futball csapatában megtalálható azon emberek tömege, akikkel remek kapcsolatot ápolok.

Igen, focizok, nekem a nagy füves pálya, egy labda, és egy pár stoplis cipő jelenti szinte az egész életem. Kis korom óta érdekel ez a sport, testnevelésből is mindig jeleskedtem. Sok, iskolában töltött nyomasztó óra után ez jelenti számomra a tökéletes kikapcsolódást.

Mikor már a suli előtt jártam, meghallottam kintről, hogy becsengettek. Szemeim azonnal tágra nyíltak és gyorsabb tempót vettem fel. A sietés közepette nem figyeltem, hova lépek, ezért sikerült egy nagyobb tócsába landolnom, így összesározva a fehér cipőmet.

Ezt egy élmény lesz otthon lesúrolni.

Futó lépésben szaladtam az adott teremhez, ahol az első órám meg lesz tartva, közben imádkoztam, hogy a tanár is késsen egy kicsit, nehogy észre vegye, hogy csengő után értem be.

Szerencsével jártam.

A terem végébe sétáltam, és elfoglaltam a helyem a hátsó padban. Ledobtam a táskám a földre és elővettem egy tollat és egy füzetet. Kényelembe helyezkedtem a kis fa széken – már amennyire lehetséges – és együtt vártuk a fizika tanárt.