It is What it Is - LT ff

2. || 42. fejezet

ALICE
- T-te most csak viccelsz, igaz!? – néztem rá hitetlenkedve.
- Sajnálom, de nem. – mosolygott. – Nem vészes a helyzetem annyira, az orvosok látnak esély arra, hogy visszatérjen a teljes memóriám. A családomat már most felismerem, és pár barátomat, de sajnálom téged nem. – húzta el a száját.
- Huh. – fújtam ki a levegőmet. El sem tudtam hinni, hogy valóban ez történt vele. Éreztem, hogy segítenem kell neki, mint a régi időkben, mikor nem tudott járni. Lehet, hogy mikor vissza jön a teljes emlékezete elküld melegebb éghajlatra, de addig nem hagyhatom anélkül, hogy ne tegyek érte valamit.
Miért is csinálod, Alice? Ő nem tenne veled ilyet....
Leszarom, én törődöm vele!! – zajlott le a beszélgetés a fejemben.
- Akkor elmondod a neved? – kérdezte meg halkan a fiú. – Vagy nem ismerlek?
- Oh, bocsi... Alice Parker vagyok, és ismerjük egymást! – nyújtottam neki kezet.
- Nagyon örülök... Megint. – nevette el magát, mire én is. Annyira tetszett, hogy ilyenkor is pozitívan áll hozzá a dolgokhoz, és mindenben látja a viccet és a nevetést.
- Louis, segíteni szeretnék neked a memóriád visszaszerzésében! – ajánlottam fel neki, mire rám nézett tágra nyílt szemekkel.
- Komolyan megtennéd ezt értem?
- Persze. Erre vannak a barátok. – mosolyogtam rá, majd rátettem a vállára a kezemet.
- Köszönöm szépen! – derült ki az arca – Esetleg elmegyünk sétálni egyet? – ajánlotta fel.
- Persze, mehetünk. – egyeztem bele, majd a parkban, ahol most voltunk elindultunk pár körre.
- Mesélnél egy kicsit az életemről? Esetleg, attól a naptól, ahonnan ismersz, és hogy milyen embernek láttál. – kezdett bele komolyan. Egy kicsit elgondolkodtam, hogy mi volt az első benyomásom róla.

LOUIS
Egy kisebb csend után ránéztem Alira, hogy mikor kezdi el. Ő egyike azoknak az embereknek, akikre ránézek, és érzem, hogy ismerem, és kötődöm hozzá, ennek ellenére nincs róla egy árva emlékem sem. Ez itt a legrosszabb. Hisz embernek talán a legnagyobb értékei a szép emlékek, amik velük történtek régebben. Hisz ezért is van, hogy amikor a kis gyermekek a nagypapájuk köré ülnek, ő pedig a régi életéről mesél nekik. Bennük rengeteg érzelem kavarog fel olyankor, és kibeszélik a lelküket is.
Nálam ez hiányzott. Ezek emlékek sokasága.
Aliceról éreztem, hogy régebb óta ismerem. Ránéztem, és az agyamban megcsillant volna az a bizonyos villanykörte.
- Nos, a történetünk kezdete nem igazán hétköznapi. – nevette el magát, majd a földet kezdte el figyelni. – Egy őszi nap volt, éppen egy buliból tartottam haza, és egy férfi megtámadott. Elájultam, s mire felébredtem, téged találtalak előttem. Mondtad, hogy elláttad a baját, és biztonságban vagyok. Ezek után hazakísértél. Azt hittem, ezután már sosem foglak viszontlátni. – mesélte.
- De gondolom sor került arra is.
- Igen, pontosan egy nappal később, mikor focimeccsen vettem részt... Vagyis vettünk.
- Focizol? – lepődtem meg. – Csak mert az nem éppen egy lányos sportág.
- Csak régebben, a Doncaster Rovers csapatban. Apukád volt az edzőm. Nagyon boldog voltam, hogy végre volt egy meccs, ahol nem volt akadály a nemem, erre jöttél te. – nevetett kínosan.
- Ezt hogy érted?
- A meccs közben belém jöttél, és bokaszalag szakadásom lett. – mesélte, mire villámcsapásként belém csapott a felismerés.

"Fogalmam sem volt, mit csinálok, de éreztem, hogy meg kell látogatnom.
Haragudni fog?
Lehet.
Ki fog dobni?
Nem hiszem. Azt a házánál is megtette volna.
Beléptem kórtermébe, s felkapcsoltam. Hirtelen felült és hunyorogva próbálta kivenni, hogy ki vagyok.
- Uh, sajnálom Alice! – kértem elnézést, majd leemelte kezeit a szeme elől. Őszintén szólva, szívem szorult össze, ahogy megláttam sápadtan az ágyon.
- Semmi baj. – suttogta.
- Ömm... – kezdtem bele - Remélem nem baj, hogy jöttem, de ha zavarok, szólj és elmegyek...
- Dehogy zavarsz! - vágott közbe – Sőt, örülök, hogy itt vagy. – kezdett el az ujjaival játszani, mire elmosolyodtam. Olyan aranyos volt.
- Hoztam neked kaját a Mekiből, csak mert tudom, hogy a kórházi kaja egy nagy fos. – mondtam nevetve, majd átnyújtottam a zacskót.
- Az tuti, köszönöm szépen! – köszönte meg. Kivett a zacskóból egy hamburgert, majd hozzá is látott. Magamnak hoztam egyet, így együtt ettünk hajnali fél kettőkor. Miután jóízűen lenyeltük az utolsó falatot, muszáj volt megkérdeztem valamit.
- Jól vagy? – törtem meg a csendet. Egy ideig nem szólalt meg, csak szomorúan nézett maga elé, majd megrázta fejét, és válaszolt.
- Már jobban, kaptam fájdalomcsillapítót, és már a fejem se fáj annyira.
Egyet bólintottam, mert örültem ennek, bár nem erre voltam kíváncsi elsősorban.
- Tina mesélte mi történt. – kezdtem bele. Hirtelen könnyek szöktek a szemébe, majd megfogtam a kezét. – Miért csináltad ezt? – kérdeztem halkan, miközben a hüvelykujjammal simogattam kézfejét. Csak sírt, nem tudott megszólalni. Talán közöm sincs hozzá. Parasztnak éreztem magam, hogy így kérdezősködtem. – Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem erőltetem. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ez nem megoldás. Ha meg az alakod miatt aggódsz, akkor ne tedd. Egyáltalán nem vagy elhízva, sőt, nagyon is csinos vagy. De ne felejtsd el. Bármi van, enni kell. - mondtam végig a szemébe nézve.
- És mi lesz Tinával? Biztos nagyon pipa rám.
- Nem. Nem haragszik rád, csak nem érti, hogy miért csináltad. Holnap beszéljétek meg, és minden rendben lesz. – mosolyogtam.
- Köszönöm. – mondta.
- Mégis mit? – értetlenkedtem.
- Azt hogy itt vagy velem hajnalban, és vigasztalsz. – nevetett. – Tényleg köszönöm, sokat jelent.
- Ez a legkevesebb Alice. Úgy jöttem ide, hogy úgyis kidobsz, tudod a focis ügy miatt.
- Felejtsük el. – legyintett. – Az már a múlt. – mosolygott, én pedig elvesztem mosolyában."