1. || 32. fejezet - I.

884 70 6
                                    

Hogy mi is történt? Fogalmam sincs. Minden kiesett az elmúlt időszakból. Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen. Órákig? Napokig?

Hogy kerülök ide? Miért én? Kinek ártottam?

Egy ismeretlen, kis szobában ébredtem fel. A falak nem voltak lefestve, teljesen szürke volt, és büdös. Ablak nem volt, és majd szét fagytam. Egy rozoga ágyon feküdtem, abban a ruhámban, amiben elvittek – fekete farmer, és egy fehér, rövid ujjú póló. A kabátom, és meleg pulóverem sehol nem volt. Pedig milyen jól jönne!

Testem tele volt friss sebekkel, ráadásul a gipszemből is letört egy darab, és nagyon bűzlött.
Ezen kívül volt egy kis íróasztalom, egy háromlábú faszékem, és egy álló tükröm. Mintha valami elhagyatott gyerekszobában lennék.

Összehúztam magam, alkaromat dörzsöltem, hogy ne fázzak annyira. Felálltam, s azonnal az ajtóhoz siettem, hátha nyitva van. Sajnos rángattam, de semmi.

Nem tudtam, hol vagyok, vagy hogy mennyi az idő. Reggel van-e, vagy este.

- Hahó, van itt valaki? Hall engem valaki? – rángattaam az ajtót kétségbeesetten. Sikertelen próbálgatásaim után, a földre zuhantam. Reménytelen helyzet

- Valaki segítsen! – suttogtam magam elé, a plafonra nézve. A lámpában az égő egy kicsit villogott, csak ki ne égjen, míg itt vagyok.

Míg nem sikerül elszöknom innen.

Vajon még mindig Dublinban vagyok? Bennyék elkeztek vajon keresni?

Órák telhettek el, mióta itt vagyok. A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy bizony egy jó ideje nem ettem semmit. Az ágyon gubbasztottam, karjaimmal átkaroltam lábaimat, mikor egyszer csak az egyetlen kis villany kialudt. Nagyszerű. Nem csak egyedül vagyok, de már sötét is van. Csak az ajtó alatti kis résen szűrődött be egy kis fény.

Nem nagyon szerettem a sötétséget, csak amikor alszom. Jelen esetben erre is képtelen voltam, hisz nagyon féltem. Féltem, hogy mi történne, ha elaludnék pár percre.

Gondolatmenetemet megzavarta, hogy matatást hallottam az ajtó felől. Gyomrom összeszűkült, szívem őrülten vert, légzésem felgyorsult. Elmondhatatlanul féltem. Ki fog vajon rám nyitni?
Az illető óvatosan mozgatta a kilincset, hogy ne verjen nagy zajt, feltevésem szerint próbálta kinyitni a zárat. Egy pillanatra megszűnt mozogni, majd mikor már kezdtem örülni, hogy elment, benyitott.

Szemeimet lehunytam, és amilyen apróra csak tudtam, összehúzhattam, de az ismeretlen ember tekintete elől így sem menekülhettem.
Közelebb jött hozzám, majd térdeimre tette remegő kezeit, ami jéghideg volt. Finoman simogatni kezdett, majd kinyitottam a szemem.

Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, mikor megtudtam, ki is guggol velem szemben, az ágyam előtt. Hiányzott gyengéd érintése, és aggódó tekintete. Hiányzott Ő.

- Szia, Alice! – próbált mosolyogni.

- Louis. – nyögtem ki végül, mire azonnal elsírtam magam. – Te élsz!

- Na, kicsim. – mondta halkan, majd azonnal magához ölelt, és a vállára hajtva fejem bőgtem. Fel sem tudtam fogni, hogy a fiú, akit már lassan mindenki halottnak könyvelt el, itt van előttem, és nagyon is élt. – Semmi baj, én jól vagyok. Annyira aggódtam érted!

- Bárhol is vagyunk, és bármi is fog történni, most már sokkal jobban vagyok, mivel itt vagy. – suttogtam, miközben nagy tenyerével a hátamat simogatta. – Azt hiszik halott vagy! – mondtam remegve miután elengedtem, s láttam az arcán, hogy nem igazán volt meglepődve. Csak fájdalmasan felsóhajtott. Ekkor vettem észre, hogy Louis milyen vékony lett azóta, mióta nem láttam. Arca megviselt, karjai tele sebekkel, illetve kék foltokkal. – Mi folyik itt? Mi történt veled?

It is What it Is - LT ffWhere stories live. Discover now