It is What it Is - LT ff

2. || 56. fejezet - FINAL

LOUIS
Tehát itt volnánk.
Három év után ugyanott. Vagyis majdnem.
A helyzet teljesen ugyanaz, mint amikor megmenekültünk Davidtől.
Ugyanúgy félek bevallani az érzéseimet Alicenak. Az iránta való szeretetem egy picit sem enyhült az elmúlt időben. Csupán csak túl gyáva vagyok beismerni Alinek, illetve saját magamnak.
Közben jártam egy pár lánnyal, de egyikőjüknél sem éreztem azt a melegséget a szívemben, amit Ali okoz minden alkalommal, akikor látom.
Lassan egy hete, hogy megszületett a kis Cole Bendingfield Gyönyörű baba, és nagyon örülök, hogy vele lakhatok egy fedél alatt.
Alice nagyon boldog.
Joshék szinte minden nap meglátogatják a keresztfiúkat, ők is nagyon örülnek.

Az idő múlásával megoldódott a szörnyű David-helyzet, semmi esélyét nem látom annak, hogy még egy ehhez hasonló dolog történne az életünkben.
Mondhatni sínen van minden.
A mai nap meghívtunk pár közeli barátot, a nővéremet, Bennyéket, és így utólag megünnepeltük Alice 21. születésnapját. Nem volt nagy a felhajtás, beszélgettünk egy kicsit, és sütiztünk.
Mindenki jól érezte magát a mai nap folyamán.
Kivéve én. Én nem voltam teljesen boldog.
Igaz Aliceszel lakom egy házban, de mégis hiányzik nekem. Rossz, hogy mégsem teljesen az életem része.
Viszont ma úgy döntöttem, hogy kiöntöm neki a szívem, és bevallok neki mindent. Úgy gondoltam, nem veszíthetek vele semmit. Szerintem most már képesek leszünk ezt megbeszélni normális emberek módjára.

Cole alszik. Az óra lassan este tizenegyet ütött. Alice épp kint áll az erkélyen, és nézi a csillagokat. Tudtam, hogy ez kedvelt elfoglaltsága.
- Lassan neked is pihenned kellene! – szólaltam meg halkan, az erkély ajtónak támaszkodva. Hátra fordult, és elmosolyodott.
- Nem vagyok annyira fáradt, mint hittem, hogy leszek. – fordult vissza. – Cole egy nagyon jó gyerek, pillanatok alatt elaludt, szinte sohasem sír.
- Az biztos. – nevettem, majd mellé sétáltam. – Tényleg nagyon örülök, hogy itt vagytok. – kezdtem bele, míg a szívem örülten vert.
- Köszönöm, hogy itt lehetünk. De ha zavarunk, csak szólj, és pakolok! – nevetett kínosan.
- Hülye lennék kidobni titeket. – fogtam meg a kezét, miközben rá vigyorogtam. – Nem tolnálak el még egyszer magamtól
Kissé ledermedt, mikor hozzáértem, ezért muszáj volt megszólalnom.
- Tudom, hogy sok kérdés van a fejedben rólam. Hogy miért vagyok egyszer kedves, később meg egy paraszt. A válaszom erre az: nagyon féltettelek téged magamtól. – néztem a szemébe. – A lényeg az, hogy te vagy az egyetlen olyan lány az életemben, aki iránt ilyesmi érzelmeim vannak, és erre saját magam is nehezen jöttem rá, hogy miért van ez.
- És mégis mitől? – kérdezte kissé félénken.
- Azt szeretném mondani, hogy én...
- Szerelmes vagy belém? – fejezte be a mondatom.
- Hogy mi? – ijedtem meg hirtelen.
- Oh, sajnálom. – nevetett fel kissé. – Csak azt hittem, hogy azt fogod mondani, hogy szeretsz. – mondta fülig pirulva, majd megindult az ajtó felé.
- Várj! – ragadtam meg a kezét, mire hatalmas, gyönyörű zöld szemeivel rám nézett. – Igen, szerelmes vagyok beléd, Alice Parker! Teljes szívemből szeretlek! – jelentettem ki gyorsan egy szuszra. Őszintén, felemelő érzés volt ez a számomra, hogy ezek a szavak elhagyták a számat. Mintha a szívemről lehúztak volna egy száz kilós súlyt.
Szemeimmel Alice arcát, illetve reakcióját tanulmányoztam. Elmosolyodott, a szemébe pedig láttam az előtörő könnyeit. Ez a pillanat volt az, amikor nem érdekelt semmi; egyszerűen csak magam mellett akartam tudni.
Kezeimmel végigsimítottam arcát, és egy lágy csókot nyomtam a puha ajkaira. Annyira hiányzott ez már, hogy ismét tényleg magam mellett érezhessem.
Alice viszonozta a csókomat, amit egy mosollyal díjaztam, majd még jobban elmélyítettem. Kezeimet levezettem derekára, és közelebb húztam magamhoz, míg ő pici ujjaival a hajamba túrt, amit nagyon szeretek.
Érzéki csókcsatát váltottunk, majd hirtelen elhúzódott.
- Én is szeretlek, Louis Tomlinson! – jelentette ki elpirulva, majd megpusziltam ismét.
- Nem tudom, hogy akkor most bunkó leszek-e, és így szülés után letámadlak, de szeretnél a barátnőm lenni? Lehet, hogy csalódást fogok oko... – vakartam meg a tarkóm kínosan.
- Örömmel. – puszilta meg a számat. – Én is szerettem volna kérdezni tőled valamit. – vált komollyá.
- Kérdezd nyugodtan.
- Inkább üljünk le bent. – javasolta, majd behúzott a szobámba, és leültünk az ágyra.
- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.
- Dehogy! – kapta fel a fejét, majd megfogta a kezem, összekulcsolva az ujjainkat. – Látom, hogy mennyire törődő vagy, és hogy ennyit foglalkozol velem, és Colelal. Tehát... Amit szeretnék tőled kérdezni, hogy szeretnél-e úgymond "pótapja" lenni a kicsinek, és segíteni nekem felnevelni őt? – kérdezte, én pedig hirtelen lefagytam. Hihetetlen, hogy ilyenre megkér, hisz tudom, hogy mit jelentett számára Eric, és most pedig rám gondolt, hogy segítsek neki.
Ettől meg is könnyezzem kissé, annyira meghatódtam.
- Igen, nagyon szívesen lennék! – csókoltam meg örömmel.

Ebben a pillanatban biztos voltam, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon. Örültem, hogy most, minden jobban sült el, mint három éve.
Alivel boldogok vagyunk, és számomra semmi sem volt fontosabb ennél.