It is What it Is - LT ff

2. || 41. fejezet

ALICE
Éppen egy széken ültem Amyvel Louis kórterme előtt. Eleanor idegesen rohangált fel-alá a folyosón, míg Bridget eltűnt valahova kaját szerezni, mert nem, tudjuk meddig leszünk itt pontosan.
Nagyon megijedtem, mikor megláttam Louist a helyszínen megsérülve, és egész végig azon járt a fejem, hogy vajon mi történhetett vele. Nem figyelt volna oda, hova megy? Vagy a sofőr volt ittas?
Esetleg Louis ivott?
Ismét rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, s már lábam is remegett az idegességtől.
- Eleanor, ülj le, és nyugodj meg! – tanácsolta Amy.
- Hogy a francba nyugodhatnék meg? Én hagytam ott, ha odafigyelek, akkor...
- El, tegnap este hagytad ott, és nem ma! Ráadásul szakítottatok is, megértem, hogy ennyire parázol, de meg kell nyugodnod!
- Lányok, hoztam sütit! – jelent meg Bri.
- Honnan szereztél te sütit éjfél fele?
- Nem messze van a kórháztól egy Tesco. – mondta, majd kibontotta a zacsit. – Vegyetek! – adta körbe, majd mindenki vett egy szeletet.
- Ali, te miért nem szólsz semmit? – kérdezte Amy.
- Bármennyire hihetetlen, de akármennyire is gyűlöl engem Louis, én aggódom érte... Mármint érdekel, hogy mi történt valójában. – mondtam magam elé nézve, majd kilépett az orvos Louis kórterméből.
- Önök hozzátartozóina fiúnak? – kérdezte.
- Barátai vagyunk. – bólintott egyet El.
- Nos, a fiú sérülései nem vészesek, stabil az állapota. Eléggé az alkohol hatása alatt lehetett, mikor megtörtént a baleset, hogy őszinte legyek. – mondta, El pedig csak a fejét fogta. – Még nem tért magához, de ha gondolják, akkor bemehetnek hozzá! – mosolygott kedvesen a fehér köpenyes, majd indult dolgára. A lányokkal egymásra néztünk, s egy sóhaj kíséretében benyitottunk. Egy ideig csak csendben álltunk az ágya előtt, senki nem szólt semmit. Louis ott feküdt sápadt arccal, fején egy kötéssel, és a karja pedig be volt gipszelve. Szörnyű volt így látni.
- Hagyjak neki itt egy kis sütit? – mutatta fel a zacskót Bridget, majd mindenki ránézett. – Mi az? Biztos éhes lesz, ha felkel. – magyarázta.
- Igazad volt El, és sajnálom, hogy ezt mondom, de ez a pasi még így is iszonyat helyes! – fújta ki a levegőt Amy.
- Szegény Louis. Igaz, haragszom rá nagyon, de nem ezt érdemli. – mondta El.
A beszélgetés többi része valahogy kiesett, és csak bámultam a fekvő fiút. Mondhatnám, hogy jó újra látni, de nem így.
Ráadásul amúgy is utál, és megkért, hogy maradjak ki az életéből. Bármennyire is fáj ez nekem, ezt kérte, nekem tisztelnem kell. Most se örülne, ha megtudná, hogy itt vagyok.
- Skacok, én megyek. – mondtam, majd kisiettem a kórteremből.
- Hé! Beléd meg mi ütött? – futottak utánam.
- Ti maradjatok, nekem viszont jobb lesz, ha hazaindulok. – mondtam komoran, majdhogynem sírva.
- Mi? Miért?
- Mert nem akarom Louist felhergelni, hogy itt vagyok! – fordultam feléjük.
- Miért tennéd? – kérdezte Amy és El, Bri pedig csak szomorúan lehajtotta a fejét. Ő tudta egyedül, hogy mi történt.
- Louissal ismertük egymást, és nagyon jóban voltunk. Utána volt egy kis nézeteltérésünk, ami miatt most a világon mindennél jobban utál. – ültem le egy székre.
- Ó, Ali! – ült le mellém El.
- Ez a srác helyes, de jó nagy faszkalap lehet! – fonta össze karjait mellkasa előtt Amy. – Még szerencse, hogy én nem ismerem! Kapna is tőlem, az biztos!
- Ali, az már a múlt. Szerintem már ez a harag eltűnt egy ideje, új lappal kezdenétek. Ha tényleg törődsz vele, akkor szerintem maradj itt velünk! Mi is maradunk, pedig Amyvel még csak nem is ismerjük! – nevetett Bri.
- Én meg tegnap szakítottam vele, az sem jobb, de mégis meglátogatjuk őt! – csatlakozott be a röhögésbe Eleanor is, mire én is elmosolyodtam.
- Szerintem holnap bejövök hozzá. – adtam meg magam, majd elköszöntem a lányoktól. Hívtam egy taxit, ami egész hamar a kórházhoz ért.
Egész úton csak az ablakon bámultam kifele, még mindig nem tudtam felfogni, hogy egy ember megjelenése hogy tud engem ennyire felkavarni. Talán csak az emlékek miatt, amiken együtt mentünk át.
Igaza volt Bridgetnek.
Két év eltelt, meg kell beszélnem Louissal a múltat. Már nem vagyok belé szerelmes, akkor mégis mi oka lenne arra, hogy utáljon?
Kettő év. Megkomolyodtunk, nem kéne többet gyerekként viselkedni, és kerülni egymást életünk végéig.
Legbelül mégis féltem; mi lesz, ha kiderül, hogy látni sem akar? Ha megint el kezd velem kiabálni, és elküld?
Akkor is adnom kell egy esélyt az egésznek.
Kifizettem a taxit, majd felmentem a lakásomra. Miután becsuktam magam után az ajtót, fáradtan dőltem a kanapéra, ahol egy ideig csak a plafont bámultam, majd sikerült álomba zuhannom.