It is What it Is - LT ff

1. || 23. fejezet

Folyamatos telefoncsörgés, és a rendőrségen való sürgés-forgás alapzajai között is teljes csendesség, és üresség volt bennem. Egy széken ültem, körülbelül 20 perce hozhattak be. Hamarosan visznek kihallgatásra, a torkomon pedig egy hang se jött ki.

Remegtem.

Féltem.

Hihetetlen, hogy szemtanúja voltam ennek az egész szörnyű dolognak. Fel sem tudom fogni.

Biztos csak álmodom.

Sajnos nem.

- Alice, kövessen minket. - jött oda hozzám két fiatalabb rendőr. Felálltam, majd követtem őket. Pontosan tudtam, mi fog következni. Most fognak kihallgatni.
Bevezettek egy kis szürke szobába, majd szó nélkül leültem az asztalhoz. Egy kicsit vártam, mikor bejött egy fiatal ember.

- Jó estét, Darmian nyomozó vagyok, engem bíztak meg ezzel az üggyel. - mutatkozott be. - Te biztos Alice Parker vagy. Jobban vagy? - tette fel nekem a kérdést, én pedig csak ránéztem könnyes szemekkel, amiből leszűrte a választ.

- Készen áll beszélni? Muszáj lenne, mert...

- Kész vagyok. - vágtam rá gyorsan.

- Pontosan mi is történt? Kifejtenéd?

Vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.

- Éppen mentem hazafele az egyik régi barátnőmtől, mikor összefutottam Louissal. Egy kisebb beszélgetés után, hirtelen megjelent egy autó, ami megállt mellettünk, majd kiszállt belőle egy 40 év körüli férfi és hasba rúgta. Meg akartam állítani, de nekilökött az oszlopnak, és beütöttem a kezem. - húztam fel a kabátom ujját, és megmutattam neki az lila foltos karomat, amit alig tudtam mozgatni. - Utána pedig elhajtott.

- El tudnád mondani, hogy nézett ki az a férfi?

- Nem nagyon láttam az arcát, eléggé sötét volt. - remegett a hangom. - Csak annyit láttam, hogy kopasz volt, és kissé nagydarab.

- Negyven év körül. - ismételte.

- Igen. - helyeseltem.

- Gondolod, hogy Louis Tomlinson ismerte azt az embert? Esetleg volt egy kis nézeteltérésük?

- Nem tudok róla, hogy ismerné-e. Nem tűnt olyannak. - mondtam, viszont én magam is kíváncsi voltam erre.

- Értem. Van még valami, ami fontos lenne, hogy elmondd nekünk?

- Szerintem nincs.

- Akkor köszönjük válaszaid. Esetleg ha valamit megtudtunk a fiúról, vagy az elrablóról, vagy kérdésünk van, azonnal hívunk. - mondta, majd fogta jegyzeteit, és felállt. - Menj el a megyei kórházba, lehet, el van törve a kezed.

- Darmian nyomozó? - szóltam utána, majd megfordult az ajtóban. - Kérem, találják meg, és hozzák haza épségben. - sírtam.

- Megteszünk mindent. - mondta, majd elhagyta a termet. Én is követtem, majd mikor kiléptem, megláttam a síró Emilyt és Johannaht.

- Alice! - kiáltottam fel mindketten. - Mi történt Louissal? És te jól vagy?

- Én igen, Louist pedig elrabolták. - mondtam nekik, mire még jobban aggódni kezdtek, mint ezelőtt. Elmeséltem nekik a történetet, és egymás karjában sirattuk az eltűnt fiút. - Louis biztos nem tett semmi olyat, hogy ezt tegyék vele. Senkinek nem tudna ártani, és kitudja, hogy most mit fognak vele csinálni. - mondtam remegve.

- Bíztunk benne, hogy haza fog jönni hamarosan. - mondta Jay, majd ők is megkeresték a nyomozót, hogy beszéljenek vele, én pedig a megyei kórház sürgősségijéhez tartottam. Nagyon fájt a karom, de azért remélem nincs túl nagy baja.

Beadtam az irataim, majd egy gyors röntgen után meg is állapították, hogy sajnos eltört. De ez nem minden. El van csúszva a csont, ezért meg kell műteni. Ezek után kijelenthetem, hogy ez a nap már nem igen lehetne rosszabb. Bár nem akarom magam elszólni.

*****
A karomba egy sínt helyeztek, ami rögzítette a csontomat, majd egy nagy gipszet tettek rá.
Felöltöztem, majd elhagytam a kórházat. Mivel messze vagyok a házunktól, hívtam Bennyt, hátha értem tud jönni, mivel nem volt pénzem taxira. Reméltem hogy felveszi, hiszen az óra hajnali kettőt ütött.

A telefon a zsebemben csörrent meg, ami azt jelenti, valahogy az én kabátomba került a telefonja. Remek.

Az idő múlásával az eső is eleredt, ráadásul dörgött is az ég. Ennél jobb nem is lehet, komolyan.
Kapucnit a fejemre húztam, és elindultam hazafelé. Egy hosszadalmas sétálás után, előhalásztam a kulcsomat, majd beléptem az ajtón, amilyen halkan csak tudtam, nem akartam felébreszteni senkit, bárki is legyen itthon.
Levettem magamról nedves ruháim, kiterítettem őket, hogy leperegjen róluk a víz, majd lépteket hallottam. Megfordultam, és bátyámmal találtam szembe magam.

- Nálam volt a telefonod, sajnálom, valahogy hozzám került. - mutattam a kezemben lévő készüléket.

- Leszarom, a telefont. - vágta rá. - Halálra aggódtam magam miattad! - kiabált, miközben nagyon reméltem, hogy nem keltünk fel senkit.
Megrezzentem hirtelen magas, dühös hangjára, viszont az előtörni készülő sírógörcsöm miatt egy hang se jött ki a torkomon.

- Ali. - suttogta kétségbeesetten, miután látta könnyeimet.

- Benny. - mondtam vékonyka hangon, majd elcsitításképp megölelt, és szorosan magához szorított. Tudta, hogy most nem vágyom többre, és még nem vagyok kész beszélni. Talán később.

****

- Egy embert láttál biztosan? - kérdezte, miután elmeséltem mindent.

- Egyet láttam. De nem tudom, szerintem nem voltak többen. - hangom remegett, mint mindig. Szemeim vörösek, de nem érdekelt.

- Most menj aludni, lassan fél négy lesz. - mondta, felálltam, majd miután jó éjt kívántam, felindultam a szobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, s egy borítékra lettem figyelmes, ami az asztalomon pihent. Nyelem egyet, nem akartam, hogy az legyen, amire gondolok. 

Odaléptem, majd felnyitottam, s benne volt a szülinapi közös képünk Louisszal. Valami nem stimmel.

Tovább néztem, s benne találtam egy cetlit. "Szép kis emlék, nem igaz? " - állt benne, mire azonnal eldobtam, és elhagytam a szobámat. Berohantam a fürdőbe, majd elfordítottam a zárat. A mosdókagylóhoz léptem, s hideg vízzel leptem el az arcom.

Ugye csak álmodok? Ilyen rossz nem történne velem sohasem, igaz?

Karom sajgott, szintúgy a fejem, szívem pedig üres volt, agyamban pedig millió gondolat cikázott. Legbelül sejtettem, hogy ez még nem minden. Valami még fog történni.
Megnyitottam a zuhanyt, levetkőztem, majd beültem. Jólesett, hogy a víz veri a hátam, míg összehúzva, lábaimat átkarolva ültem a kádba.

Nem voltam álmos. Ebben a helyzetben ez volt a legkevesebb bajom, azt hiszem.
Vajon most Louis hol van? Mit csinál? Fontosabb kérdés; Mit csinálnak vele, és vajon jól van?
Vajon van közöm ehhez az egészhez? Miattam rabolták el?

Nem tudnék ezzel a tudattal élni. Túl sok dolog történik velünk, csak azért tudtam imádkozni, hogy Louis itt legyen mellettem, átkarolhassam, és ne kelljen aggódnom miatta. Bárcsak itt lenne, és gyengéd puszikkal lepné el az arcom, mint huszonnégy órával ezelőtt.
Mikor meguntam a bőröm áztatását, kimásztam, felvettem pizsamám, majd ágyba vonultam. Ideje álomra hajtani fejem. Igaz, legbelül reménykedtem, hogy ez, maga az álom. Egy rémes álom.

Sajnos nem volt igazam.

Most itt fekszem az ágyamban, és bámulom a képünket Louissal. Nem tudtam levenni szemeim a mosolygó fiúról. Most ki tudja, milyen rossz dolgokat művelnek vele.

- Vigyázz magadra, nagyfiú! - suttogtam, tulajdonképp a képnek, majd letettem a mellettem lévő kis éjjeli szekrényre, lehunytam szemeim, és álomba zuhantam.