KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

22

HARRY
⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯ 
18+

Fogalmam sem volt, hogy hol lehet, de már kezdtem türelmetlen lenni. Nem bukhattunk le, és legfőképpen, sosem derülhetett ki ez az egész. Annyira átkoztam magamat mindenért, az érzéseimért. Ez az egész, ami köztünk volt, nem egészen lehetett egyszerűnek mondani. Nem voltunk vér szerinti rokonok, ez vitathatatlan, de akkor is, Carolina a keresztlányom volt! Nem is tudom, hogy mit gondoltam. Én lassan már, a negyvenedik életévemet töltöttem be, ő meg szinte még csak egy gyerek volt! Átkos életem, minden egyes napját bántam azóta, de végre azt éreztem, hogy ő az, akire szükségem van. Deborah remek feleség volt, akiért rengeteg férfi ölni is képes lett volna, mégis, rám nem hatott, amiért azóta szidtam magamat, mióta elvettem őt. Hisz, még alig lehettem huszonöt, mikor erre a dologra vetemedtem. Sosem voltam szerelmes a feleségembe, és ennek a tudata, belül mindig is szétszedett. Talán tudta, talán nem, de erről, akkor nem szerezhetett tudomást. Gondolnom kellett a gyerekeimre, arra, hogy Louis kezdett egyenesbe jönni, és hogy ez mindennek véget vethetett volna. Okosnak kellett lennem, de végül már ott elbukott a történet, hogy beleszerettem a keresztlányomba. Tudtam, hogy beteges dolog, és ezért mások elítélnek, még én is elítéltem magamat. Viszont a szív egy olyan dolog, aminek nem lehet megálljt parancsolni. Bármennyire is szerettem volna, felesleges dolognak bizonyult. Akkor már beláttam, ő lesz az, aki a sírba fog vinni, hisz belül tudtam, hogy ez nem fog sokáig kitartani. Sehogy sem lenne jó, de a remény ott volt bennem. Hátha mégis... Milyen eszement tervek voltak ezek! Egy fiatal, tapasztalatlan lányba szerettem bele. Sosem gondolkoztam el egy valamin: Vajon ő szeretett e engem úgy, ahogy én őt?
Gondolataimból akkor ébredtem fel, mikor meghallottam az ajtó nyitódását, s ez utáni csapódását. A lányra néztem, aki elég zaklatott volt. Nem köszönt, nem vett levegőt, nem csinált semmit...csak ült az anyós ülésen, és maga elé bámulva, kémlelte a sötét kihalt utcát, melyen már a madár sem járt.
– Történt valami? - törtem meg a csendet. Felém fordította fejét, szemei vörösek voltak, arca piros volt, és megdagadt. - Mi történt? - kérdeztem, viszont Lina nem válaszolt, csak megragadva mellkasomon pihenő kabátomat, magához húzott, és arcát belém fúrva, adta ki magából fájdalmát. Rossz volt, így látnom őt. Sírt, és én azt sem tudtam, hogy mi zaklathatta fel őt ennyire. - Shh, hé. - kicsit eltoltam magamtól, majd ujjaimmal álla alá nyúlva, kényszerítettem a lányt, hogy a szemeimbe nézzen. - Mondd, mi történt veled? - vett egy mély levegőt, majd elhúzódott tőlem és megtörölte könny áztatott arcát.
– Freddie megtudta. - mondta végül, de alig hallottam gyönyörű hangját.
– Mit tudott meg? - egyik kezemet, a kormány tetejére tettem.
– Azt, hogy Briana az anyja. Kibukott, apa is kivan. Elküldtem Niallhez, hátha ő tud életet kelteni belé.
– Miért nem maradtál inkább otthon vele?
– Mert az én hibám, hogy Freddie megtudta. Ha én nem vagyok, ez most nem történt volna meg és... - elakadt a szava, és a sírás ismét átvette az irányítást.
– Előbb-utóbb megtudta volna. Nem te tehetsz róla! - próbáltam nyugtatni.
– De, ez mind az én hibám...
– Nem! - csattantam fel, amitől a mellettem ülő lány abbahagyta a sírást, és csak engem nézett a kisírt szemeivel. - Kérlek, fejezd be ezt Lina. Nem szeretnélek így látni! - magamhoz húztam, és ölelésbe vontam. Arcát meleg kabátomba fúrta.
– Sajnálom. - suttogta.
– Az este csak is a miénk. - toltam el magamtól, hogy ismét szemébe nézhessek. - Használjuk ki azt a kis időt is, amíg elbújhatunk a világ elől. - nyelt egyet, de végül csak bólintott egyet. - Helyes. - feleltem, majd beindítottam az autót, és már el is hajtottunk, egy olyan hely felé, ahol csak mi ketten voltunk, és elzárkózhattunk a külvilágtól, még ha csak egy éjszakára is, de szabadok lehettünk.           
Nyugtalan voltam. Egyszer az útra néztem, egyszer pedig a mellett ülő megtört lányra. Fájt így látnom őt. Én már ezerszer elmondtam Louisnak, mikor még Freddie gyerek volt, hogy el kell mondania az igazságot, de ő mindig csak a szőnyeg alá söpőrte a problémát. S láthatóan meg is lett az eredménye. Carolinának szebb életre lett volna szüksége. Egy olyanra, ahol szeret, és viszont szerethetik őt, viszont ezt sosem kaphatta meg. Egy éles kanyar vettem, majd ahogy begurultunk a parkolóba, leállítottam a motort, és a lányra néztem, aki értetlenül nézett vissza rám.
– Hova hoztál? - kérdezte.
– Oda, ahol senki sem számít, csak mi. - feleltem nyugodtan, és a lányra mosolyogtam. - Maradj itt, mindjárt jövök. - kiszálltam a kocsiból, majd a motel recepciójára mentem, hogy kivegyek egy szobát. Az unszimpatikus nő, odaadta a szoba kulcsát, én pedig már rohantam is vissza a lányhoz. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kisegítettem őt. Bezártam az autót, majd megfogva a lány kezét, felsiettünk a kinti lépcsőn, ami a motel első emeletére vitt minket. Megkeresve a mi szobánkat, gyorsan kinyitottam, hogy a lány bemehessen. Mielőtt beléptem volna, magam mögé néztem, és miután megbizonyosodtam arról, hogy biztonságban vagyunk, egy lépéssel, már a szobában voltam, és bezártam magam után az ajtót. A függönyöket elhúztam, és mikor az ágyra pillantottam, megláttam az ismét síró arcot. Az egész szituáció meglepett, hisz Carolina sosem volt ennyire érzékeny, legalábbis az elmúlt időkben megmutatta nekem azt, hogy őt bizony kemény fából faragták. Levettem a kabátomat, majd az ággyal szemben lévő székre dobtam. Lassan sétáltam a lányhoz, és óvatosan guggoltam le elé. - Kérlek, ne sírj. - suttogtam.
– Sajnálom, hogy így kell látnod. - mondta, miközben megtörölte az arcát.
– Szeretlek. - suttogtam neki, amitől vörös, megdagadt szemei elkerekedtek, ajkai pedig elnyíltak egymástól. Már nem szomorúan, hanem meglepetten ült előttem.
– Hogy micsoda? - kérdezte.
– Szeretlek, Carolina. - mondtam határozottan, miközben lassan felegyenesedve, ledöntöttem az ágyra. Nem válaszolt, csak egy édes csókba vonta ajkaimat.
– Kérlek... - suttogta ajkaimba, és közben a farmerom egyik övtartóját kezdte el húzni. Lágyan elmosolyodtam, majd egy csók után, eleget tettem kívánságának. Miután ő is megszabadult felesleges ruháitól, ismét életre kelt, s átvette felettem az irányítást. Az ágyra kényszerített, és ő magasodott fölém. Nem tudom, hogy mi hajtotta, de sosem éreztem addig még hozzá foghatót. Ujjaival hihetetlen gyorsasággal tépte ki a zacskót, és még levegőt sem vettem, már rám görgette az óvszert.
– Csak okosan. - mondtam, mielőtt bármit is tehetett volna. - Még nem vagyok negyven, de a hátam már a végét járja.
Láttam, hogy elmosolyodik, és ismét eltölti az élet. Közelebb hajolt hozzám, miközben egyik lábát átvetette testemen. Szőke haja kicsit arcomba lógott, de amint megéreztem, finom rózsa illatát, már semmi sem tudott zavarni.
– Ha már nem fogsz tudni felkelni a hátad miatt, akkor sajnos nekem kell majd téged ápolnom. - érzékien suttogta a szavakat, amik máris beindították fantáziámat. Akkor valamiért semmi sem tudott érdekelni, csak a szőke ördög, aki felettem magasodott az egekig. - Hidd el, te járnál a legjobban. - mielőtt még vissza vághattam volna, elakadt a lélegzetem és felnyögtem. A felettem lovagló lányból is, előtört az érzelmek hada. Kezeimet azonnal combjaira rakva, segítettem őt. Fejemet egy kissé hátra kellett nyomnom. Úgy mozgatta rajtam a csípőjét, s oly édes kis szavakat suttogott a fülembe, amitől teljesen megbanonázott. Kezemet lassan combjáról hátára vezettem s végül a hasán végigsimítva, meghallatta csodás hangját. Nem kellett sok, hogy mindketten elmenjünk, de ez nem volt elég egyikünknek sem. Azóta vártam erre, amióta vége lett az elsőnek. Fordítottam a helyzetünk, és magam alá tornásztam a lányt, majd úgy ostromoltam őt. Nem érdekelt, ha lettek is volna a szomszédban. Lina hangja zene volt füleimnek. Akkor jöttem rá arra, hogy teljesen magába bolondított. A második orgazmus után viszont, sokkal harciasabb lett. A gyönyör újra, és újra átjárta testünket. Lihegve borultam mellé. Az óvszert megcsomózva, kidobtam a kukába, és a hason fekvő lány mellé feküdtem.
– Igazad van, szerintem én járnék a legjobban. - suttogtam fülébe, amitől ajkai, egy mosolyra húzódtak. Sosem fogom elfelejteni azt az estét. Azokat a szavakat, a hangokat, s a közöttünk tomboló érzelmeket.