KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

2

Ismerős az az érzés, mikor annyira szédülsz, hogy szinte már olyan érzésed van, mintha egy jó órája egy körhintán ülnél, és nem tudnál leszállni róla?

Carolina így érezte magát. Nem tudott azzal törődni, hogy mennyire sajog minden egyes porcikája, sem pedig azzal, hogy mennyire forog vele a világ. Egyedül csak egy valami vezérelte: hogy még idejében be tudjon rohanni a fürdőszobába. A vécé fölé hajolva, kiadta magából azt a töménytelen mennyiségű alkoholt, melyet előző nap a szervezetébe juttatott. Haja csapzottan lógott előre, miközben a fehér színű csésze fölé görnyedt. Lihegve hajolt el, majd egy papírért nyúlva megtörölte száját. Mellkasa fel s le járt, haja pedig arcára tapadt. Behunyta szemét és megpróbálta újra ép ésszel felfogni a dolgokat, de az a fájdalom, mely mint a villám, úgy csapott belé, bizony erősebbnek tűnt nála. Megfogva a kis kallantyút és lehúzta alkotását, majd a mosdókagylóba kapaszkodva, újra két lábra állt. A csap fölötti üvegben megpillantotta tükörképét, és azt látta, amit minden egyes alkalommal: Egy ocsmányul tökéletes arcot. Telt ajkakat, dús hajat, mely történetesen szőke színű volt és vállára omolva leért egészen a melléig. Nos, a keblei nem voltak oly méretesek, mint a többi lánynak, sőt még talán túl kicsik is voltak, mint az átlagénak, de ő utálta. Utálta, mivel anyja is így nézett ki. Pontosan a kiköpött hasonmása volt a lány. Egy ideig próbált magán változtatni, de belátta, hogy a pénz nem megoldás. Megváltoztathatja a külsejét, de attól ő még ugyan az az ember marad. Az a lány, akit az anyja elhagyott.
Hogy miért tette, az kérdéses, bár a felelőtlenség és a fiatalság volt mindenre a magyarázat. Carolina gyerekkorában szinte sosem látta őt, mindig csak dajkákkal volt körülvéve, akár csak a testvére, Freddie. Ő kiköpött apja volt. Barna haj, gyönyörű kék szemek, ellenállhatatlan helyesség... Ő maga volt a tökély. A lány, viszont mikor a tükörbe nézett, csak azt a személyt látta, akit teljes szívéből utált. Egyedül a szeme volt az, mely megnyugvást hagyott a lelkének. Kék íriszeit apjától örökölte, amiért hálás is volt neki.
Megnyitva a vizet, kezeit a csap alá rakta, majd ahogy a hűvös folyadék hozzáért bőréhez kirázta a hideg. Párszor átmosta arcát, és kiöblítette száját. Mikor végzett megtörölte magát és elhatározta, hogy lemegy a konyhába egy fejfájáscsillapítóért, na meg egy üveg vízért. Gyűlölt másnapos lenni, de az éjszaka folyamán történő dolgokat viszont imádta. Olyankor megfeledkezett a mindenki szemében "csodálatosnak" mutatott életéről, és arról, hogy ki is ő valójában.
Lesétálva a lépcsőn, megcsapta orrát a finom sült és a rengeteg fűszer illata. Máskor örült volna ezeknek a csodás illatoknak, de per pillanat csak szitkozódva lépett be a konyhába, a hányingere miatt. Meglepődve torpant meg az ajtóban, mikor nem a házvezető nőjüket, hanem a bátyját pillantotta meg a nagy ügyködés közepette.
– Reggelt. - morogta oda a fivér a lánynak az igazán csak udvarias szavakat, mikor észrevette húgát. Érthető volt Freddie haragja, hisz a lány megint csak se szó, se beszéd lépett le otthonról.
– Neked is. - ült le a lány a pult előtti székre, majd kezével arcát masszírozta, segítve fejfájásán ezzel, de az csak nem akart megszűnni. Haját füle mögé tűrve nyúlt a pultra kikészített gyógyszeres dobozért.
– Ezzel az egésszel nem fogsz semmit sem elérni, ugye tudod? - testvére rá sem nézve intézte felé szavait, miközben a tűzhelynél ügyködött megállás nélkül.
– Miért hiszed azt, hogy el akarok ezzel érni bármit is? Rég nem számít már, hogy mit teszek. - mondta váll rándítva a lány, majd bekapva egy fehér kis tablettát lenyelte. Nem volt szüksége vízre, hisz ez a művelet szinte már rutinos volt számára.
– Szerencséd, hogy nem mondtam semmit apának.
– És ha mondtál volna, Freddie? Kit izgat, most úgy őszintén? Rég nem érdekli már az, hogy mit, mikor és hol teszek... - A lány ezt olyan egyszerűséggel mondta bátyjának, mintha csak a londoni időjárásról beszélgetnének. A fiú nem válaszolt, nem akart vitába keveredni ebben a témában húgával, már sokadjára is, csak szó nélkül hagyta inkább. - Egyébként hol van? - kérdezte, miközben felkelve elsétált a hűtőhöz, hogy kivegyen magának egy üveg hideg vizet.
– Elment fodrászhoz, meg még van egy-két elintézni valója, mielőtt még meg nem érkeznek a vendégek. - felelte Freddie, miközben elkezdett a paprikát aprítani. A lány hirtelen félre nyelt, majd elkezdett köhögni.
– Hogy mik jönnek hozzánk? - kérdezte.
– Tegnap este felhívtam Niallt, és mondtam neki, hogy jöjjenek el hozzánk Karácsonyozni, mert már olyan régen voltunk együtt.
– Pontosan három éve, mióta apa elvált Eleanortól.
– Te képes vagy a saját anyádat a rendes nevén hívni? - fordult hátra a fiatal férfi, majd hitetlenkedve a lányra nézett.
– Semmi közöd hozzá, hogy hogy hívom őt. Szóval meghívtad Niallékat estére, és engem meg sem kérdeztél?
– Először is, tudtommal nem tartózkodtál itthon, hanem egy idegen pasasnak ráztad magadat. - A lány közbe akart vágni, de Freddie nem hagyta, csak megemelte a hangját, hogy kivívja azt a kis tiszteletet, melyet az a két év biztosított neki, ami közte és a húga között volt. - Meg amúgy is, apa végre örült a hírnek, hogy valami jó is történik velünk.
– Hát persze, ha már Freddie elintéz mindent, akkor leborulunk előtte! - forgatta meg a szemeit a lány, majd fogva az üveget, elakart menni, de testvére szavai azonnal maradásra bírták.
– És utána felhívtam Harryéket is. - Carolina összeráncolta szemöldökét, majd Freddie felé fordult.
– Harryt és a családját? De hát ők nem Amerikában vannak? - kérdezte a lány.
– Hazaköltöztek a múlt héten. Ha néha figyelnél a körülötted történő dolgokra is, és nem csak magadra, akkor ezt is tudnád. - A férfi ránézett húgára. - Úgyhogy, nagyon szépen kérlek húgicám, hozd rendbe magadat estig, mert nem hiányzik több csalódás! Mondjuk kezdhetnéd azzal, hogy lezuhanyozol. - bökte oda, és a kezében tartott késsel, a lány ruhájára mutatott, mely csak egy egyszerű hosszabb póló volt. Carolina hirtelen eszmélt fel arra, hogy csak egy egyszerű bugyit, és egy pólót visel.
– Te levetkőztettél engem? - kérdezte felcsattanva. - Hogy merted levenni rólam a ruhát, és meztelenre vetkőztetni, majd felöltöztetni?!
– Inkább hálásnak kéne lenned, hogy nem hagytalak abban az ocsmány, mindent megmutató ruhában az ájulásod közepette! Meg egyébként is, már láttam nőket meztelenül bogaram, meg ha még jól emlékszem, akkor téged is.
– Négy évesen! - Akadt fenn a lány.
– Máskor el sem megyek érted inkább! Aludj csak egy idegen kiéhezett vén pasas mellett, nem izgat! - rántotta meg egyszerűen a vállát, és nekilátott a paradicsomoknak.
– Szívesebben lennék bárhol máshol, mint itthon! - mondta a lány, majd elindult az ajtó felé, hogy felrohanjon szobájába.
– Ott az ajtó. - bátyja rezzenéstelen szavai elszomorították, de nem mutatta ki fájdalmát. Már rég nem az volt, mint aki egykoron. Nem nevetett annyit, nem érezte jól magát. Egy senki volt a saját szemében.
Egy névtelen senki, akit senki sem szeret.