KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

6

– Ez valami isteni, Freddie!
Szinte mindenki dicsérő szavakkal illette a fiatal férfit. Apja büszkén mosolygott fiára, de Carolina kedve valamiért egyre jobban kezdett meginogni. Azt hitte, hogy egy nap erejéig végre talán rá is büszke lehet az apja, vagy a családja...de egy idő után, már senki sem illette ilyen szép szavakkal, vagy kedves pillantással. Olyan volt, akár egy szellem. Egy szellem, aki eltévedt. Utolsó boldogságát abban lelte, mikor a mellette ülő kisfiúra pillantott. Nevetve figyelte a felnőtteket, akik kiskori történeteket meséltek el, a már szinte kész felnőtt gyerekeikről.
– És emlékeztek arra, mikor Edward annyira nevetett, hogy a levestészta az orrából jött ki? - mondta Niall nevetve.
– Apa, most minek kellett ezt felhozni? - fogta fejét az említett fiú, és elszégyellte magát a hallottakon. A mellette ülő lány viszont, jóízű nevetésbe tört ki.
– Mindenkivel történnek ilyenek! - legyintett a lány.
– Én tudok jobbat! - emelte fel az ujját Benjamin. - Apa emlékszel arra, mikor Katet tanítottad vezetni? - A kisfiú apja felé fordult, aki csak teljes átéléssel nézett fiára, majd bólintott.
– Benjamin ne! - rivallt rá a nővére, de a fiúcska csak egy sunyi pillantással folytatta.
– És arra is emlékszel, hogy véletlenül rükvercbe rakta a váltót, és belehajtott a szomszéd medencéjébe?
Az egész ház zengett a nevetéstől.
– Benjamin Eugene Styles! Hogy merted?! - torkolta le a lány öccsét, de annak kacaja olyan üdítő volt, hogy még a lány is elnevette magát szégyenében.
– Ha már itt tartok, én is tudnék mit mesélni Jasonről, de sajnos kiskorúak előtt ilyen témákat nem szabad megemlíteni ugyebár... - húzta fel szemöldökét Edward és bátyjára nézett, aki szemével képes lett volna megölni öccsét. Jason Carolinara kapta tekintetét, akit egyre jobban felcsigázott azoknak a bizonyos történeteknek a témája. Amint találkozott a tekintetük, a lány csábosan felhúzta szemöldökét, ezzel tudatva a fiúval, hogy úgy sem fogja megúszni azt, hogy a lány ne hallja azokat a történeteket.
– Na és mi van veletek Freddie? Valami kis szaftos sztori? - fordult Hailee a fiatal férfi felé. Freddie húgára kapta tekintetét, aki egy pillanat erejéig ledermedt, de megpróbálta vissza varázsolni arcára álarcát, ezért csak mosolygott tovább.
– Nálunk unalmas az élet, nincsenek ilyen mókás történetek! - ezzel próbálta terelni a témát a férfi, mivel voltak történetek. Hú, de még milyenek! Viszont, azok sem felnőtt, sem pedig gyerekfülnek nem voltak kívánatosak. - Nekem azonban van egy jó hírem, ami először is apunak szól! - fordult az asztal végében ülő férfi felé. - Mint ahogy azt már tudtad, több egyetemre is beadtam a jelentkezésemet tavaly. Nos... felvettek a Harvardra! - fejezte be végül mosolyogva a férfi mondandóját. Az asztal körül ülök pedig, mind ledermedten fogadták e csodás hírt. Louis először nem tudta, hogy sírjon e vagy nevessen, de a reakciója minden szónál többet ért. Felállva az asztaltól, fiához sétált, és olyan szorosan magához ölelte, ahogyan eddig még soha senki.
Carolina egy pillanatra lefagyott, de érezte, ha akkor azonnal nem kel fel az asztaltól, belekezdhet a magyarázkodásba. Megpróbált minél feltűnésmentesebben eltűnni az asztaltól, és útja a lenti fürdőszobába vezetett. Amilyen gyorsan csak tudott becsapta maga után az ajtót, majd a vécé fölé hajolva kiadta magából vacsoráját. Szemei szúrni kezdtek, és a levegőt szaggatottan vette. Megtörölve ajkait, lehúzta a vécét, majd a mosdókagyló fölé hajolva megmosta száját. Kezeivel szemeit kezdte el legyezni, hogy azok ne legyenek annyira vöröses árnyalatúak. Kezét homlokának érintette, majd úgy járkált a kis fürdőben ide-oda.
Kezdett benne több gondolat is megfogalmazódni, mint például az is, hogy itt hagyja ezt az egész hóbelebancot, és elmegy Gigivel valahova. Vagy még az is, hogy ő neki nem itt van a helye, ezeknek az embereknek a társaságában. Miért is hitte azt, hogy egy közülük? Miét ringatta bele magát az elmúlt két órában abba, hogy talán újra a régi lehet minden?
Miért vagyok ilyen naiv? - Gondolta a lány magában. A bátyja Amerika legjobb egyetemére kapott felvételt... ő pedig mi is az apjának? Egy szégyen, aki nap mint nap megkeseríti a férfi életét.
Halk kopogás hallatszott az ajtón túlról. A lány a tükör felé fordult, és villámgyorsan kicsit megigazítva sminkjét nyitott ajtót, de meglepődve fogadta a smaragd szempárt, mely tudakozóan figyelte őt, az ajtó másik oldaláról. A folyosó sötétségbe borult, de a fürdőszobából kiáradó fény, így is épp elég tökéletesen megvilágította a férfi vonásait.
– Minden rendben Lina? - kérdezte a férfi.
– Persze. - felelte elhalóan a lány, és mikor észrevette, hogy alig van hangja, csak megköszörülte a torkát. - Csak rosszul lettem, ennyi az egész. - vonta meg a vállát.
A férfi elhúzta a száját, majd közelebb lépett a lányhoz. Lina kezén egy enyhe kis libabőr futott végig, mikor a férfi ujjai hozzáértek, apró karjához. A férfi fél fejjel magasabb volt nála, és hatalmas karjai, amint a lányt átölelték, annak teste szinte már a férfi kezei közé burkolózva, el is tűnt a szemek elől. Vagy ő volt túl törékeny, vagy a férfi volt túl masszív, de az ami ott történt, semmire sem tudott magyarázatot adni. A lány átkarolta a férfi hátát, annak karjai alatt, és fejét mellkasába fúrta, miközben átölelte a hatalmas mellkasát. Beszívta Harry kellemes, és egyben kicsit csípős férfias illatát. Göndör haja picit csiklandozta orrát, amiért egy apró mosoly kúszott ajkaira. Harry amilyen szorosan csak tudott, a keresztlányához simulva ölelte át, annak törékeny testét. Okos férfi volt, és tudta jól, hogy a lány szenved. Mikor belépett azon az ajtón, már felismerte a mű mosoly mögött megbúvó törött lelkű kislányt. Mást átverhet ezzel, őt viszont nem tudja. Fájt a férfinak, hogy a barátja ennyire nem tudott különbséget tenni két gyereke között. Fájt azt látnia, hogy Carolina szenved, és szinte megfullad a saját életében.
– Te is számítasz Lina! - simított végig a lány puha haján a férfi. - Mutasd meg neki, hogy jobb vagy nála. - engedte végül el, és a lány tekintetét kereste. Ujjaival Carolina álla alá nyúlt, majd felemelte a lány fejét. - Mutasd meg neki, hogy ki vagy valójában! - mosolygott rá a férfi.
Carolina azt a mosolyt sosem tudta kiverni a fejéből. Azt a gyönyörű mosolyt, melyet keresztapjától kapott... Attól az embertől, aki igazán törődött vele.
Akinek valaha is számított.