KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

21

Habozva állt az ajtó előtt. Talán mégsem volt annyira jó ötlet oda mennie, de muszáj volt látnia. Megőrült a férfi nélkül. Szüksége volt rá, úgy ahogy akkor még soha. Végül nem kopogott be, és lejjebb lépett a lépcsőn.
– Miért vagyok ekkora hülye? - suttogta maga elé. Ha nem keresett, nem is fog.
Miért hitt neki? Miért gondolta azt, hogy tényleg fontos valakinek? Olyan naiv vagyok -legalábbis ezt gondolta. Újra hitt, és ezáltal újra pofára is bukott. Mikor fog végre tanulni belőle? Valószínűleg soha. Felsóhajtva, el akart indulni haza, de mikor lelépett a lépcsőről - mely a bejárati ajtóhoz vezetett -, a tölgyfa ajtó egyből kinyílt, és felbukkant mögötte a smaragd szempár, és a rakoncátlan barna haj.
– Carolina? - A férfi hangja meglepettséget tükrözött. A háta mögé pillantott, majd becsukta maga után az ajtót, és a lány felé lépett. Lina sem tudta leplezni, a meglepettségét. - Történt valami? - kérdezősködött tovább a férfi, és egyre közelebb került a lányhoz.
– Miért kellett volna bárminek is történnie ahhoz, hogy lássalak? - kérdezett vissza flegmán.
– Szóval így állunk... most haragszol? - Harry keresztbe fonta izmos karjait mellkasa előtt, és felhúzta a szemöldökeit.
– Minden okom meg van rá, hogy haragudjak! - akadt ki végül a lány. - Mondd csak, miért nem kerestél? Ennyit számítok neked, vagy nem is számítok? Miért teszel olyan ígéreteket, amiket nem tudsz betartani? - Carolina nem rejtette el haragját, sokkal inkább kiadta magából. Harry körülnézett, hogy nem e figyel rájuk egyik szomszédja sem. Megfogta a lány karját, majd szó nélkül elkezdte húzni, a ház melletti garázs felé. Carolina bár ellenkezni akart, mégsem tett úgy, mivel érdekelte, hogy a férfi mit forgat abban a csodálatos fejében. A férfi halkan nyitott be a garázs kis kapuján, majd miután behúzta maga után a lányt, becsukta az ajtót, és mielőtt bármit is tett, vagy mondott volna, megbizonyosodott arról, hogy jól bezárta e azt.
– A feleségem bent van a házban. - mondta teljes higgadtsággal Harry, amíg Carolina válaszokra várva dőlt neki, a férfi egyik kocsijának. A lány kérdőn nézett a férfira, aki csak felsóhajtott. - Mostanában sokat veszekszünk, és nem szerettem volna ha szimatot fog. Nehéz, és bonyolult ez az egész, ami közted és köztem van. Értsd meg, hogy nekem családom van Lina, nem ugrálhatok a kedved szerint! - közelebb lépett a lányhoz, és eltűrt annak arcából, egy rakoncátlan tincset a füle mögé. - Okosan kell ezt csinálnunk, te is tudod. - lehajolt hozzá, majd egy apró csókot lehelt a lány ajkaira. - Este elmegyek érted, rendben?
– Biztos, hogy megoldod ezt? - kérdezett vissza a lány.
– Hidd el, voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, megoldom. Viszont ehhez, neked is ugyan úgy segítened kell. Meg kell bíznunk egymásban, és nem lehetnek titkaink egymás előtt. - a lány csak bólintott egyet. A férfi két ujjával, Carolina álla alá nyúlt, majd felemelte a fejét. - Szeretlek. - ismét egy gyors csókot nyomott a lány szájára, és ezzel búcsúzott. - Este. - suttogta, majd kinyitva az ajtót, elhagyta a helyiséget, otthagyva maga után a sóvárgó keresztlányát.

  𐄙𐄙𐄙   

Carolina végül hazament, és meglepetésére otthon találta Louist, és nem is akárhogy. A férfi a egy üveg alkohol kíséretében ült az asztalnál. Lina egyből ledobta cuccait, majd az apjához sietett, aki már egyáltalán nem volt józan.
– Apa, mégis mit művelsz? - a lány kikapta Louis kezéből az üveget, és kérdőn nézett rá. - Ne kezd el újra!
– Felnőtt ember vagyok már, azt teszek, amit akarok! - a férfi beszéde alig volt kivehető, és nehezen birkózott meg a szavakkal. Carolinának rossz volt így látnia az apját. Újra részegen, és megtörten.
– Mi történt? - kérdezte a lány, miközben az üveget kidobta a kukájukba, és egy pohár vizet töltött a férfinak.
– A nők szívem, a nők vannak folyton a központban. - Lina a poharat Louis kezébe nyomta, majd leült vele szemben. Apja beleszagolt a pohárba, de nem érezett benne semmit. - Hagyjál a vizeddel. - a poharat az asztalra csapta, ami leesett róla, és kis millió darabra tört, s a tartalma is a földre kerülve áradt szét a padlón. Carolinának elege lett, felállt az asztaltól.
– Tudod, már értem, hogy Eleanor miért hagyott el téged! - mondta hűvösen. Louis felnézett lányára, kábult volt már, mégis tisztán látta lánya csalódott, és egyben dühös arcát. - Freddie örülhet, hogy nem ő az anyja.
– Ezt meg mégis, hogy érted? - az említett fél, megrökönyödve lépett be a helyiségbe. Louis a fiára kapta tekintetét. Lina lehunyta szemeit, és elmormolt magában sok-sok szitokszót. Louis a sírás szélén volt. Carolina tudta, hogy ezt is megint sikerült elszúrnia, viszont akkor nem volt senki, aki kimentse belőle.
– Emlékszel Freddie, a tizedik születésnapodra? - kérdezte Carolina.
– Carolina, hogy jön ide a születésnapom? Mi ez az egész? Mi az, hogy anya, nem az én anyám?! - Lina vett egy mély levegőt, majd ismét megkérdezte.
– Emlékszel a tizedik születésnapodra? - próbált tárgyilagos lenni, és minden érzelmet kizárni. Nem akarta, hogy újra családi viszály törjön ki. Louis elég rossz passzban volt. A széken ült, könyökeit az asztalon támasztotta, és állát ökölbe szorított kezeihez nyomta.
– Emlékszem. - sóhajtott végül fel Freddie.
– Volt ott egy nő, szőke haja volt, és apa vele beszélgetett, az ajándékozás közben. Nem láthattad sokáig, mert elzavarta.
– Igen, és? - Carolina a megfelelő szavakat kereste.
– A nő neve Briana Jungwirth, ő a biológiai anyád. - amennyire igyekezett tárgyilagos lenni, nem sok minden sikerült, ténylegesen úgy mondania.
– Most csak szívatsz, ugye? - kérdezte kételkedően, de Lina csak megrázta a fejét. - Kérlek mondd, hogy ez nem igaz! - nézett rá az apjára. Louis szemében, egy apró könnycsepp jelent meg. - Ennyi év után, most kell ezt megtudnom, és így?! - Freddie hangja átváltozott kétségbeesettből haragossá. - El akartad mondani egyáltalán ezt?
– Ne őt hibáztasd, Freddie! Az én hibám. - mondta Carolina, fivére idegesen nézett rá.
– Sok mindent elbasztál már az életemben, valamennyire ezt is, de erről most, csak is kizárólag ő tehet! - rámutatott Louisra, aki képtelen volt a fia szemébe nézni. Freddie már pillantásra sem méltatta a férfit. - Mióta tudod? - kérdezte húgát. - Válaszolj!
– Már egy ideje.
A fiatal férfi nem szólalt meg, csak szüntelenül gondolkodott.
– Mindig neked próbáltam megfeleli. - mondta végül, és apjára nézett. - Tudod mit érzek? - Louis fiára emelte szomorú tekintetét.  - Csalódtam benned. - más esetben ez fordítva lenne normális, de az ő esetükben, már semmi sem volt normális. Az egész család, egy elbaszott nagy hiba volt.