KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

5

Bólint. Mosolyog. Nevet. Hallgat.

Carolina soha nem érezte még ennyire... szinte már sehogy sem magát. Nem illett a közegbe, nem volt hozzáfűznivalója a dolgokhoz, csak hallgatta, ahogyan mindenki társalog. Több minden futott át az agyán, míg csöndesen ücsörgött. Egyszerűen mikor meglátta Niallt és a családját, elfogta egy régi érzés, mely talán kicsit melegséggel töltötte el a szívét. Aztán ott volt Harry, ki a keresztapja volt, és már vagy három éve nem is látta, de ugyan olyan változatlanul nézett ki, mint annak idején. Markáns arca kifinomult volt, göndör haja ismét vállára omlott, mivel újból megnövesztette, és ez talán sokkal jobban is állt a férfinak. Szemei csak ragyogtak, mikor meglátta keresztlányát, ki már szinte kész felnőtt nővé cseperedett az idő alatt, míg ő és a családja Amerikában éltek.
Na és persze még ott voltak a gyerekeik is. A gyönyörű gyerekek, akiket egytől-egyig csodálatos hanggal, és megjelenéssel áldott meg a sors.
A Horan fiúk közül, Jason volt az idősebb, de az öccse Edward, csak egy évvel volt fiatalabb nála. Senki előtt sem volt titok, hogy a két testvér kiköpött olyan volt, mint Niall. De személyiségileg inkább Jason hasonlított az apjára. Edward teljes mértékben Hailee volt, amit annyira nem is bánt. Neki jutott a vadócabb stílus, míg bátyja kicsit visszafogottabb volt.
A Styles gyerekeknél ez már nem egészen volt így. Benjamin volt a legfiatalabb, de már ő is súrolta a tizenkettő határát. Benjamin, szinte az apja mása volt, legalábbis Harry mindenkinek ezt mondta a fiúról. Személyiségileg is egyeztek a szokásai. A fiú nővére viszont már keményebb dió volt. Kathleen az édesanyjára, Deborahra hasonlított belsőleg. Erős személyiség volt, akinek céljai voltak az életben, de ezek mellett elég makacs, és öntörvényű jellem volt, akit nehéz, sőt, szinte már lehetetlen feladatnak minősült kizökkenteni az életből. Alig volt tizenhat éves, de már kész énekesnő volt, amiért elképesztően büszkék voltak rá szülei. Kívülről teljes mértékben az apja volt. Göndör barna haja majdnem derekáig ért, smaragdjai pedig ellenállhatatlanul szépen tündőkőltek.
Ahogy Carolina végig nézett az asztal körül helyet foglaló személyeken, elkapta őt aznap már sokadszorra is, az az erősen nosztalgikus érzés. Apjára pillantott, aki az asztal végében, a családfő helyén foglalt helyet. Nagyban beszélgetett a mellette ülő szőke férfival, és annak feleségével. A lányt egy pillanat erejéig egy csepp boldogság öntötte el, hogy ismét jókedvűnek látta az apját. Másik oldalán Harry és Deborah foglalt helyet, akik éppenséggel az ínycsiklandó borról beszélgettek, mellyel Louis kínálta meg őket.
A lány maga elé pillantott és szembe találta magát, egy acélkék szempárral. Jason őt figyelte az asztal másik végéből. A lány csak egy apró mosolyra húzta ajkait, majd felkapta ő is boros poharát, melyben már a finom ital vöröses színe virított egy ideje. Oldalra kapva fejét, megpillantotta Kathleent, aki valamilyen dalról beszélgethetett Edwraddal. A lány teljes átéléssel beszélt neki az adott zenéről, Edward pedig szüntelenül a göndör hajú angyalt figyelte. Carolina nem sokat időztette rajtuk tekintetét, hisz már elég jártas volt ezekben a dolgokban. Hajrá Edward! Kántálta magában.
Beleivott a poharába, majd miután lerakta az asztalra azt, a másik irányba fordította fejét. Mellette a legfiatalabb kis gyerkőc ült, aki nagyban írogatott valamit a papírszalvétájára. Igaz, hogy Carolina sosem volt túl jó a gyerekek terén, de Benjamint nagyon szerette már csecsemőkorától kezdve.
– Mit csinálsz? - kérdezte lágy hangon, amitől még ő maga is meglepődött. Rég nem beszélt már ennyire nagy higgadtsággal senkivel, mivel náluk otthon mindig ment a vita.
– Épp egy új dalt próbálok összehozni, aminek már meg van az eleje, de a vége nem igazán jön össze! - felelte a fiúcska, de még véletlenül sem nézett fel a szalvétájáról, hisz akkora beleéléssel ötletelt a versszak megírásán.
– Hát ha szeretnéd, szívesen segítek. Miről szól a dal? - fordult a lány teljes testtel, Benjamin felé.
– A szerelemről. - mondta teljes egyszerűséggel a fiú. A lány őszintén szólva megdöbbentette ez a válasz, de egy ravasz mosolyra húzta száját.
– Szóval a mi kis Benjaminunk, csak nem szerelmes? - bökte meg kezével a vállát.
– Talán...
– Na, és ki az a szerencsés lány, mert gondolom van neve is, nem igaz?
– Natasha. - felelte kicsit félénkebben.
– Natasha! Nagyon szerencsés ez a Natasha, ugye tudod? - kérdezte Carolina jókedvűen. Észre sem vette, hogy feszült hangulata egy szempillantás alatt elszállt. De ezeket leszámítva ő sosem hitt a szerelemben, vagy az "örökkében". Dehogy hitt bennünk! Viszont, a kis Styles szívét nem akarta összetörni. Meg hát amúgy is Karácsony volt, az embereknek pedig ezen a napon kijár a boldogság, még ha az év többi részén nem is olyan szentek. Az idilli pillant egyre jobban kezdett kibontakozni, és Carolina észre sem vette, hogy mennyire jól érzi magát. Nincs veszekedés, nincs kiabálás, csak a ropogó tűznek, a fenyőfa illatának, és a finomabbnál finomabb ételeknek volt aznap este helye náluk. Meg persze a családnak.
– Szóval akkor szerinted, hogy kéne folytatni? - kérdezte a fiúcska a lányra pillantva.
– Szerintem mindenképp említs meg azt, hogy mennyire gyönyörű lány is ő, és hogy mennyire csodálatos a közelében lenni. Ha meglátod csak ő van, és senki más sem létezik. A haja akár a selyem, a szemeiben pedig minden egyes alkalommal elveszel, ha csak megpillantod őket. Az is fontos, hogy mindezt teljes átéléssel, és őszinteséggel tedd, na meg persze gitár kísérettel! - kacsintott rá a lány. A fiú szemei elkerekedtek, és ajkai hatalmas mosolyra húzódtak.
– Te vagy a legjobb, Carolina! - ölelte át a lány derekát a fiú. A lány mosolyogva simogatta meg a fejét Benjaminnak. Viszont mikor felnézett ismét az asztalra, rengeteg szempárt vélt felismerni, amik őt kémlelték.
– Mi történt Ben? - kérdezte mosolyogva Harry a fiától, és Carolina ahogy a férfira pillantott meglátta a szája sarkán megbúvó gödröcskéket, melyek csak még jóképűbbé varázsolták a férfit.
– Carolina segített befejezni a dalomat! Egy igazi zseni! - örvendezett a fiú, de a lány kezdte kicsit feszengve érezni magát, hogy még mindig mindenki őt nézi.
– Szerintem, akkor kezdjünk is neki! - állt fel Louis székéből, és felemelte a poharát az asztalról. Carolina nagyon hálás volt ezért neki, mert a tekintetek egyből a férfira szegeződtek, és róla megfeledkeztek egy darabig. - Először is köszönetet szeretnék mondani az egyetlen fiamnak azért, hogy megszervezte nekünk ezt az összejövetelt! - Azzal a kezével mellyel a poharat is fogta, a Haliee mellett helyet foglaló fiú felé mutatott. - Másodszor pedig, szeretnék nektek köszönetet mondani azért, hogy ezen a napon itt vagytok velünk, és hogy együtt lehetünk ezt a csodálatos ünnepen! - megköszörülte a torkát, majd folytatta. - Tudom, hogy nem voltam az az ember az elmúlt három évben, aki valójában vagyok. Nem érdekelt semmi és senki sem, és nem tudtam túl lépni a hibáimon...nem tudtam értékelni azt, ami igazán fontos. - ekkor a lányára nézett, aki mindent megértett abból a röpke pár másodpercig tartó szemkontaktusból. - Nem voltam jó apa, sem pedig jó zenész ez idő alatt...
– Louis nem kell ezt... - kezdett bele Harry, de a másik férfi csak leintette.
– A családnak meg kell hallgatnia mindenkit, és őszintének kell lennünk egymáshoz, és én éppen ezt teszem! Szóval, nem voltam jó példakép, senki számára sem. Hibákat hibára halmoztam...borzalmas dalokat írtam. - ezen elnevette magát, de már érződött azon a nevetésen is, hogy kezd eltörni a mécses. Mikor ismét felnézett a többiekre, szemében könnyek gyűltek. - Sajnálom, hogy nem voltam részese annak, aminek kellett volna lennem. És azt is, hogy nem voltam olyan apa, mint amilyet a gyerekeim érdemeltek volna. - Carolina Freddiere nézett, és a pillantás kölcsönös volt. - Egy olyan embert sirattam, aki egy könnycseppemet sem érdemelte meg. Sajnálok mindent, és szeretném helyre hozni a hibáimat, melyekkel már rég gyötörtem magamat, és a szeretteimet is!
– Támogatunk minden erőnkkel, Tommo! - állt fel Niall, majd Harry is, és megölelték egymást. Carolina a körülötte ülő fiatalokra tekintett, és mindegyik arcáról csak egy valamit tudott leolvasni: az együttérzést.
Louis az arcát törölve fejezte be beszédét.
– A legfontosabbak az életben az emberek, akik velünk vannak! A családra! - emelte fel a levegőben, az üveg poharat.
– A családra! - mindenki egy emberként követte Louis cselekedetét. A férfi pedig végül helyet foglalt.
– Most pedig, szerintem lássunk is neki az evésnek, de előtte, Carolina... - az apja a lányára pillantott -, ...kérlek, most mondj te áldást!
A lány nyelt egyet, de végül bólintott. Az apja megnyílt mindenki előtt, megérdemel annyit, hogy most a lányától halljon egy szent áldást, melyre már rég nem került sor. Carolina megfogta Benjamin, és Kathleen kezét, és a többiek is így tettek a mellettük ülővel. Picit lehajtották fejüket, a lány pedig lehunyta pilláit.
– Istenem, kérlek add áldásodat, ezen a gyönyörű ünnepen, mely érted, és értünk van! Kérlek, bocsájts meg hibáinkat a mai napon, és add ránk szent kereszted, hogy jobb emberekké váljunk általad. Köszönetet adunk az ételért, melyet bátyám saját erőből készített el, és azért hogy mind együtt lehetünk a mai napon. A családunk tartson örökké, és sose szakadjunk el egymástól, még a legnehezebb napokon sem! Ámen.
– Ámen.