KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

4

A lány óvatosan lépkedett le a lépcsőn magassarkújában. Ruhája finoman simult testére, és egyáltalán nem volt kivívó, amely a megszokott stílusát tükrözte volna. Vörös csipkés ruhát viselt, mely elegánsan állt alakján. Ahogy lábaival a nappaliba lépkedett, a fa padló picit megnyikordult alatta, amely felkeltette fivére figyelmét. A fiatal férfi a nappali végében elhelyezett étkezőasztal előtt állt, és az evőeszközökkel babrált. Hosszú asztal volt, mely megannyi vendégnek adott helyet nálunk. Freddie tekintete a húgára szökött, és általában rezzenéstelen arcán, akkor egy halvány mosoly jelent meg.
– Csodálatosan festesz! - mondta, majd felállt az asztal szélén lévő, eddig is kihúzott székről. Carolina felé sétált, és kezét a lány felé nyújtotta, melyben egy apró csúcsos dísz foglalt helyet.
– Miért adod nekem? - kérdezte szemöldök ráncolva a lány.
– Ez mindig a te feladatod volt, Lina. - egy pillanatra a lány lélegzete elállt, mikor meghallotta már rég nem hallott becézését. Egy kicsit habozva, de elvette a szürke színű díszt. A fa felé fordult, mely a nappali másik felében a kanapéval szemben a falnál ékeskedett. Nem volt nagy fa, de Carolinanak még így is problémát okozott a szintkülönbség. Freddie kikapta kezéből az apró tárgyat, majd egy laza mozdulattal fel is helyezte a fa tetejére a csúcsdíszt.
– Törpe. - jegyezte meg csipkelődve, húgát kémlelve. Carolina értelmetlen arcot vágva fordult felé. Nem értette, hogy mi lelete a fiút, mivel reggel még egy kisebb háborús vitát vezettek le, most meg olyan volt, mintha semmi sem történt volna.
– Miért pont most kaptál kedvet ehhez? - kérdezte végül a lány.
– Mármint, mit értesz ez alatt?
– Azt, hogy Niallékat tavaly szilveszter óta nem is láttuk, csak Jasonnal, és Edwarddal találkoztunk néha. Harryéket pedig amióta elköltöztek. Miért pont most jött ez a újbóli "szeressük egymást" dolog?
– Szerintem az elmúlt három év, elég sok mindent megváltoztatott velünk kapcsolatban. Gondoltam apának jót fog tenni az, hogyha újra belerázódik az életbe. Niall és Harry pedig mindig tudtak rajta segíteni. A család pedig már csak összetart.
A lány egy kis ideig nem szólalt meg, csak bátyja szavait ízlelgette, és sajnos, vagy nem sajnos, de rá kellett jönnie arra, hogy Freddienek bizony igaza van. Az apjuknak újból élnie kellett az életét, nem pedig az önsajnálatba fulladnia. Lehet, hogy nem volt túl rózsás a kapcsolata az apjával, de mindig csak a legjobbat szerette volna neki. Hisz, megjár neki a boldogság, már ha ő maga nem lehet boldog.
– Liamékkal mi a helyzet? - kérdezősködött tovább a lány.
– Ők a szüleinél töltik az ünnepet, de Szilveszterkor már ők is itt lesznek.
– Ó, szóval még Szilveszteri bulit is tartunk? - lepődött meg a lány.
– Igen, de ha megkérhetlek, most ne idd hulla részegre magadat! - sandított a lány felé, miközben csuklójánál megigazította az inge ujját.
– Tudom ám, hogy csak azért zavar ennyire, mert félsz, hogy egy lány - aki még történetesen a húgod is -, megver a sördöntőben. - vigyorgott rá a lány, majd követte bátyját, aki ismét az étkezőasztal felé sietett.
– Ugyan dehogy, én vagyok a bajnok drágám, engem senki sem ver meg! - felelte magabiztosan.
– Igazán? Még Bear sem? - húzta fel a szemöldökét a lány. Bear Payne volt a legidősebb a baráti kör gyerekei közül, és ha egy valami ment neki, na akkor az a bulizás volt. Könnyen mondták rá, hogy le sem tagadhatja, hogy az apja fia. Carolina egy ideig példaképének is tartotta a már felnőtté ért férfit.
– Ugye ma nem tervezel semmilyen jelenetet sem rendezni? - terelte el a beszélgetést a férfi, egy már sokkal komolyabb téma felé. Carolina gondolta, hogy túl szép, hogy igaz legyen a bátyja kedvessége. Nyilvánvalóan, csak a jó benyomás miatt próbált meg kedvesnek tűnni.
– Miért hiszed azt, hogy tenni akarok bármit is? - tette keresztbe karjait húga.
– Csak mert ismerlek, és kiszámíthatatlan a gondolkodásod. - felelte Freddie megfeszített állkapoccsal, mikor a húgára pillantott.
– Nem fogok semmi olyat tenni, amivel bármit is tönkre tehetek. - mondta a lány szem forgatva. - Csak apa miatt nem. - tette hozzá.
– Nekem ennyi épp elég. - felelte higgadtan a bátyja, majd megigazítva magán ingét, a tükörbe nézett. Carolina mögé állt, így pedig már ketten kémlelték magukat a nappali melletti tükörben. Kezét bátyja vállára helyezte.
– Nagyon fess vagy, Freddie. - felelte a lány, és most az egyszer, a hangja őszinteséget sugárzott. A fiatal férfi megfordult, majd ismét a lány íriszeit vette figyelembe. Carolina haja ápoltan, és dúsan omlott vállaira. Ajkán finom, és inkább visszafogottabb rúzs díszelgett, szempillái pedig gyönyörű feketeségben pompáztak. Arca makulátlan volt, hála a kisebb mennyiségű alapozónak, mely beterítette bőrét. Freddie egy pillanatig a régi húgát látta maga előtt, és elfogta őt a vágyakozás erős érzése. Bárcsak olyan lenne, mint régen. Az én kis húgom, aki megértő, kedves és mindig lehet rá számítani. Egy nap erejéig legalább még láthatta azt, akit testvéri szeretettel óvott, és imádott. Az aznapi nap után, ő is pontosan tudta, hogy ezt a lányt nem fogja többé látni. Soha nem fogja tudni már úgy szeretni őt, mint ahogy eddig tette. Carolina már nem az a lány, akit ő egykor szeretett. Pusztán csak egy ismeretlen ember már a számára, akiről alig tud valamit. Ő nem a húga, csak egy olyan lány, akit nem ismer...

𐄙𐄙𐄙

A barna hajú férfi nyakkendőjével játszadozott a tükör előtt, különböző grimaszokkal díjazva ügyetlen próbálkozásait.
– Hagyd apa, majd én! - A lány mellé lépve, maga fele fordította a nála kicsit magasabb férfit, majd kezei közé vette a puha, selymes anyagból készült kék nyakkendőt.
– Mondd csak, mikor tanultál meg te nyakkendőt kötni? - Amint kimondta a férfi a szavakat egyből meg is bánta őket. A lány pár mozdulattal apja nyakán eligazgatta az anyagot. Ellépve tőle, szemeivel végig pásztázta az előtte álló férfit.
– Nagyon kitettél magadért, és a hajad is remekül áll! - erőltetett magára egy mosolyt a lány, majd már el akart volna menni, de az apja visszarántotta a karjánál fogva, és magához ölelte.
– Köszönöm, hogy itt vagy nekem, Drágám! - suttogta a lány hajába, majd óvatosan végig simította ujját szőke fürtjein. Carolina egy pillanatra ledermedten állt apja karjaiba. Ott, és akkor tudta, hogy valami nincs rendben sem az apjával, sem pedig Freddievel, de már egyre jobban kezdett megijedni a tudattól, hogy nem csak a mostani összejövetel miatt ilyen furcsa a viselkedésük. Kezeivel átkarolta apját, és kiélvezte az ölelést, melyben már jó ideje nem lehetett része.
– Minden rendben? - kérdezte végül, mikor elengedte Louist.
– Persze Kincsem. - vette kezei közé lánya arcát. - Minden a legnagyobb rendben! - Egy hangos csengőszó törte meg a csöndet, mely az egész ház uraként foglalta el a helyét, addig a pontig. - Megjöttek! - mosolyodott el a férfi, majd egy apró csókot lehelt lánya arcára, és elengedve őt, az ajtó felé igyekezett. Carolina megrökönyödve állt az apró kis folyosón, melynek végén már nyílt is a bejárat ajtaja.
Nincs mese, itt az idő.