chosen - h.s [hun] // befejezett

20.

destine

(chosen 2. évad) huszadik rész

Sokkolva nézek Josephine-re.

"Jo, én vagyok az, Harry," mondom, majd meg akarom fogni a kezét, de elhúzza előlem, a szemeibe pedig könnyek kezdenek el gyűlni.

"Semmire nem emlékszem," mondja.

A kezemmel eltakarom a számat, és Liam-re majd Sam-re vezetem a tekintetem. A lány már Liam mellkasán zokog, míg a férfi karjaival körülöleli őt.

A következő pillanatban egy orvos lép be a helyiségbe.

"Kibaszottul ajánlom, hogy visszakapja az eml-"

"Uram, nyugodjon le. Mindent el fogok magyarázni, nem annyira rossz a helyzet, mint amennyire annak tűnik."

Idegesen felsóhajtok, és Jo-ra nézek. "Megfoghatom a kezedet?"

Először csak bámul rám, majd tétovázva az egyik kezét felém nyújtja. Annyira félénknek és elveszettnek tűnik. Halványan elmosolyodom erre, majd megfogom a kezét, amik jéghidegek. Megpróbálom őket felmelegíteni, a doki pedig beszélni kezd:

"Amikor az autó jobb oldalán, ahol Jo ült, bekövetkezett a becsapódás, Jo feje az ütés erejétől durván az ablaküvegnek csapódott, ami miatt megsérült az agya. Azonban, ez a károsodás átmeneti. Josephine-nek traumás amnéziája van. Ez azt jelenti, hogy az emlékei vissza fognak térni. Viszont, mivel az ütés ereje nagy volt, nem tudni, hogy ez mikor fog bekövetkezni."

Annak hallatára, hogy vissza fognak térni az emlékei egy picit megkönnyebbülök.

"De biztos, hogy vissza fognak térni az emlékei?" Kérdezem a dokitól, majd Jo-ra nézek.

Ő is engem néz, tekintetünk ezáltal találkozik. Látom a szemeiben, hogy fél.

Úgy néz ki, mint aki arra próbál rájönni, hogy ki is vagyok én valójában.

"Igen, biztos. Lehet nem minden, de a legfontosabb emlékei igen."

"Mondasz pár dolgot?" Hallom meg Jo halk és félénk hangját. "Mondjuk, hogy hány éves vagyok.. vagy valamit a családomról," neveti el magát egy kicsit, csakhogy ebben a nevetésben semmi jókedv nem volt, és a könnyeknek is szabad utat adott, hogy eláztassák az arcát.

Pokolian fáj őt így látni. És mondjuk el neki mindent, ami történt vele? Nekem ez jobban fog fájni, mint neki.

"Rengeteg minden történt veled, Jo. Szörnyű dolgok, de.. egyben csodálatos dolgok is." Az emlékeink hatására egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat.

"Szörnyű dolgok?" Ráncolja össze a homlokát.

A szívem kihagy egy ütemet, amikor válaszolok: "Igen."

"Mindent el kell, hogy mondj. Mondjuk most," mondja, majd elengedi a kezemet és a homlokára teszi a sajátját.

"Örülök, hogy a személyiséged nem tűnt el," nevetek fel.

"Gondolom akkor tetszek neked vagy valami ilyen, nem? Te is tetszel nekem?" Kérdezi.

"Egyik sem, Jo," válaszolok mosolyogva.

Ő csak bólint egyet, majd egy sóhajtás hagyja el az ajkait.

"Szerelmes vagyok beléd, ahogy te is szerelmes vagy belém," mondom, majd kezeim közé veszem az övéit.

A pupillái kitágulnak amikor eljut a tudatáig az, amit mondtam. Megrázza a fejét, és a kezét elhúzza az érintésem elől.

"Nem és nem. Nem, emlékeznék arra az emberre, akit szeretek."

"Josephine, amnéziád van. Nem csoda, hogy nem emlékszel rám. Vagyis, még nem."

"Mi a neved?" Kérdezi, a könnyek ekkor pedig újra elkezdik eláztatni a gyönyörű arcát.

"Harry."

"Harry," ismétli el újra, majd újra megszólal. "Próbálok valamit felidézni, bármit, de nem-"

"Jo, emlékezni fogsz idővel. Ne stresszeld ezen magad, kérlek. Minden rendben lesz, én pedig itt leszek, hogy elmondjak neked mindent, amit tudni szeretnél."

"Mindent? Mármint tényleg minden egyes részletet? Mindent a gyerekkoromról, hogy nőttem fel, egészen mostanáig?"

Felnevetek a túlbuzgóságán. "A tőlem telhető legjobban, igen. De a kedvencem az lesz, amikor a találkozásunk történtet kell elmesélnem."

"Mondd el most. Most szeretném hallani, és ígérem, hinni fogok neked," egyenesedik fel az ágyban. Vagyis egyenesedne, de ajkait egy fájdalmas nyögés hagyja el, és inkább visszafekszik.

"Ne, ne mozogj, kicsim, minden rendben," mondom.

"Csak mondd már!" Csattan fel idegesen.

"Mindent elmondok, de szólok, hogy hiába lesznek fájó részek is a történetben, amik miatt valószínűleg össze fogsz zavarodni.. azt is el fogom mondani, hogy mennyire boldog voltál, rendben?"

"Rendben."

Mosolyogva kezdek bele a mesélésbe, de ha akarnám se tudnám elterelni a figyelmemet arról a szörnyű érzésről, amit legbelül érzek.