chosen - h.s [hun] // befejezett

2.

destine 

(chosen 2. évad) második rész: 

Beérve a házba, rögtön Bustert látom meg, miközben felém szalad, hogy üdvözöljön.

Úgy két hónappal Jo halála után került hozzám. Buster egy Golden Retriever.

Mielőtt a hálószobám felé venném az irányt, gyorsan megetetem őt. Leveszem magamról a pólómat és a nadrágot, majd egy szál alsógatyában befekszem az ágyamba, arcomat pedig a párnák közé temetem.

Hogy engedhettem meg magamnak, hogy elfelejtsem Jo halálának az évfordulóját?

Igen, tényleg el akartam őt felejteni, hogy tovább tudjak lépni. De ez akkor sem normális tőlem, hogy ezt a dátumot elfelejtem.

Csak nem.

Felülök, majd a földre dobott nadrágom zsebéből előhalászom a mobilomat. Gondolkodom kell, mielőtt cselekszem.

Fel akarom hívni Samet, hogy megkérdezzem, mi a helyzet vele.

Hónapok óta nem hallottam felőle. Talán azóta nem beszéltem vele, mióta úgy döntöttem, hogy elfelejtem Jo-t.

Jelenleg a nagynénjével lakik. Úgy három órányira vannak tőlem, így soha nem látom őt.

Viszont ezalatt az idő alatt, szereztem egy munkát egy zeneboltban.

Ennek hála tanultam meg zongorázni és gitározni.

De legfőképpen írok.

Amikor Jo meghalt, minden erről szólt, mivel a halálának az eredményeként szűnt meg a törvény.

Azt akarták tőlem, hogy írjak egy könyvet. Ami meglepő, hogy nem a törvényről. Hanem kettőnkről. Jelenleg is ezen dolgozom.

Ahogy egyre jobban ezeken gondolkodom, kikelek az ágyból.

Ki vagyok én?

Mégis milyen barát vagyok?

Louisnak igaza van. Annyira negatívan kezeltem ezt az egészet, hogy arra nem voltam képes, hogy egyszer meglátogassam a nyughelyét. A telefonom képernyőjére ránézve megtudtam, hogy este fél 12 van.

Elmegyek hozzá.

Leszarom, hogy milyen késő van. Most vettem észre, hogy mennyire rosszul cselekedtem eddig.

Igen, gondolkodtam azon, hogy meglátogatom őt, de soha nem volt bennem annyi bátorság, hogy valóban meg is tegyem.

Szenvedve veszem vissza magamra az alig pár perce levett ruhákat, majd miután megsimogattam lakótársam fejét, kimegyek a házamból, és a kocsimhoz megyek.

Amint beültem elfordítom a slusszkulcsot a helyén, majd gázt adva elindulok.

Meg akartam látogatni Jo sírját, persze. Azt hiszem, túlságosan fájt annak a tudata, hogy ott van lent a föld alatt elégetve.

Halottan.

Utálom a tényt, hogy eltávozott az élők sorából. De azt még jobban utálom, hogy nem tehetek ellene semmit.

Egyszerűen csak.. ideges leszek , ha erre gondolok.

A sírkert felé veszem az irányt. Soha nem voltam még ott ezelőtt.

Még annak ellenére sem, hogy körül-belül 15 percnyit vesz igénybe, hogy odaérjek.

Ezalatt a 15 perc alatt pedig bőven van időm gondolkodni.

Emlékképek villannak fel abból az időből, amikor még Jo-val voltam.

A lábaim ki vannak nyújtva, míg Jo az ölembe talált rá a megfelelő ülőpozícióra, a kezei pedig az arcomon időznek.

„Szeretlek, Harry," suttogja csöndesen, hogy csak én halljam, miközben hüvelykujjával szeretetteljesen megsimogatja az arcomat.

Kezeimet a csuklóira téve húzom el őket eddigi helyükről.

„Kár, hogy én nem szeretlek téged, te tökfej," cukkolom őt, ő pedig erre csak felnevet. Kezeit megpróbálja elhúzni az érintésem elől, de nem hagyom neki.

„Nem, tényleg nem szeretsz," nevet fel újra. „Akkor inkább kiszállok az öledből."

Amikor ajkait egy széles mosolyra húzza, a szemei is boldogságtól kezdenek el csillogni. Ugyanúgy csillognak azok az íriszek, mint az első nap, amikor találkoztam vele.

Minden egyes percben csak a gyönyörű arcára tudok figyelni, ami soha nem okoz csalódást.

„De azt szeretem, hogy az ölemben ülsz," biggyesztem le az ajkaimat, minek hatására ő megrázza a fejét.

„Kár."

„Oké, rendben. Talán szeretlek egy kicsit?" Folytatom az ölemben lévő lány cukkolását. Megforgatja a szemeit szavaimra.

„Akkor én is csak egy kicsit szeretlek," válaszolja.

Vigyorogva nézek bele a szemeibe.

„Vagy lehet, hogy egy kicsit nagyon szeretlek?" Kérdésem hatására egy újabb nevetés hagyja el ajkait.

„Istenem, Harry, annyira idióta vagy," mondja.

Ajkaimat egy mosoly uralja, miközben egyik csuklóját elengedem csak azért, hogy az arcára hulló rakoncátlan tincseket a füle mögé tűrjem.

„De a te idiótád vagyok, baba. Az egyetlen idiótád, aki őrülten szerelembe esett veled, és jöhet bármilyen másik idióta, nem fog úgy szeretni, mint amennyire én szeretlek téged," mondom, az arcán pedig ekkora mosolyt, mint amilyen most van, nem láttam még.

És tudva azt, hogy ennek a mosolynak én vagyok az oka, a legjobb dolog ebben az elcseszett világban.

Összeszorított állkapoccsal törlöm le az arcomon lecsorduló könnyeket, mik a közös emlékünk hatására törtek elő. Amint sikeresen eltávolítottam a könnyeket, leparkolok a temetőnél.

Üres az egész, és nem vagyok benne biztos, hogy ilyenkor itt szabad-e lenni, de nem érdekel. Én itt vagyok.

Kinyitom a kocsiajtót, majd miután kiszálltam a járműből becsukom azt magam után. A temetőbe beérve Jo nyughelye felé veszem az irányt.

Emlékszem, hogy hol helyezték örök nyugalomra, de nem vagyok teljesen biztos benne. Magabiztosan megyek afelé a sír felé, ahova emlékeim szerint Jo-t temettük.

Az egész temetőt ellepi a sötétség, a csillagok az égen ennek ellenére ragyognak, míg apró bogaraknak a neszeit lehet hallani. A hideg levegő kellemetlenül érinti az arcomat.

Amikor a sír előtt meglátok egy kapucnis alakot, lelassítok.

Hunyorítva próbálom meg jobban felméri az ott időző alakot. Háttal áll nekem, de rettentően ismerős az a pulóver.

Jobban lelassítok, hogy ne lehessen hallani lépteimet. Ekkor jobban ki tudom venni az alakon lévő ruhadarabot.

Az az én pulóverem.

Az a pulóver, amint még annó adtam Jo-nak.

Úgy érzem, mintha a szívem fel akarná mondani a szolgálatot.

Véletlenül rálépek egy faágra, aminek hatására az nagyot reccsen, én pedig visszatartom a levegőmet. Az alak megfordul, én pedig nem akarok hinni a szemeimnek.

Vele állok szemben.