A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Üdv, Párizs!

(Lola szemszöge)

Harangoznak. Zeng a Notre Dame. Hallottam, hogyan igyekeznek a kisebb harangok, hogy a nagyharangok ne nyomják el őket. A harangzúgás uralta a teret és az időt. Párizs népe megállt egy pillanatra; az élet is megnyomta a STOP gombot, amíg a harangok daloltak. A déli harangszó különleges volt: ilyenkor a párizsiak elfeledtek minden bút, ellenségeskedést, de még az örömöt is. Ha a harangok zúgtak, mindenki rájuk figyelt. Ez afféle tisztelet lehetett, mint a vallási közösségekben a szenteknek való áldozás. Megvolt az ideje, a rendje, a miértje. És amíg tartott, összekovácsolta az embereket.

A harangok lassan elcsendesedtek, a szavuk egyre halkabb és halkabb lett. Amikor végleg elnémultak, az élet ment tovább. Mindenki sietett tovább, még csak nem is lassítottak. Az egész olyan abszurd volt, mintha meg sem történt volna. A párizsiak furcsák.

Elővettem a várostérképet, és homlokráncolva tanulmányozni kezdtem. A repülőtéren álltam, kezemben a bőröndöm fogantyújával, hátamon a hátizsákommal, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ideje jönni...

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem iménti gondolataimat. Nem, Lola, nem lesz hátraarc! Tudtad, hogy nem lesz könnyű. De nem mehetsz vissza abba a házba. Soha.

Felsóhajtottam, összegyűrtem a térképet, és a szemetesbe hajítottam. Úgysem igazodok ki rajta. Majd feltalálom magam. A napszemüveget visszatoltam a szemem elé, megragadtam a bőröndöt, és a lehető legmagabiztosabban kisétáltam a reptér előteréből. Viszlát, régi élet! Üdv, Párizs!

Céltalanul róttam az utcákat. Kérhettem volna segítséget valamelyik járókelőtől, de mi értelme lett volna? Magam sem tudtam, hová akarok menni. Ilyen apróságokkal nem foglalkoztam, amikor tegnap este összeszedtem a legszükségesebbeket, és felszálltam az első gépre, ami külföldre szállított utasokat. Abban a helyzetben csak arra volt lélekjelenlétem, hogy minden kezem ügyébe kerülő ruhát beletuszkoljak a bőröndbe, és már futottam is.

Elhaladtam egy pékség előtt. A gyomrom fájdalmasan megkordult. Éhes voltam, de az összes pénzem ráment a repülőjegyre. Ki kellett találnom valamit, elvégre pénz nélkül sehová sem fognak beengedni egyetlen éjszakára sem. Világéletemben magabiztosnak és céltudatosnak tartottak. Itt volt az ideje, hogy rászolgáljak erre.

A sarkon fiatalok egy csoportját láttam. A fiúk zenéltek, egy csinos lány pedig táncolt. Kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük, lelkesen tapsoltak és kurjantgatva bíztatták őket, miközben pénzt szórtak a kinyitott gitártokba. A járókelők is beleejtettek a pénzgyűjtőbe némi aprót, amikor elhaladtak mellettük.

Tánc! Hogy nem jutott ez eddig eszembe?!

Ledobtam a táskát a hátamról, és elővettem belőle a csörgődobomat. Világéletemben imádtam a művészetet, különösen a zenét. De nem akartam tömegember lenni egy furulyával vagy hegedűvel, ezért döntöttem a csörgődob mellett. Ez a hangszer önmagában még kevés volt, táncoltam hozzá. Léptem már fel nagyközönség előtt, és az előadás végén kapott vastaps bizonyította, hogy nem rontottam el a választást. A későbbiekben énekórákat vettem. Noha ebben sosem remekeltem, néha jó érzés volt tánc közben a ritmusra dúdolni.

Levettem a napszemüveget és a poncsómat is. Utóbbit leterítettem a lábam elé, majd megzörgettem a csörgődobot. A társaság éppen szünetet tartott, így mindenki felém kapta a tekintetét. Kihívóan elmosolyodtam, és táncolni kezdtem. Hangszeremen egyenletes ritmust ütöttem, félhangosan dúdoltam is. Sötétbarna hajam szállt a szélben, még sortban és blúzban is melegem volt. Istenem, hogy én milyen rég táncoltam utoljára!

Valaki tapsolni kezdett a ritmusra. Hallottam, ahogy egyre többen csatlakoznak hozzá.

- Bravó! - kiáltott valaki, mire a többiek is követték a példáját.

Pénzcsörgést hallottam. Sikerült! Pénzt kerestem a táncommal! Egy utolsót perdültem, aztán meghajoltam. Ováció és még több taps volt a válasz. Meg persze újabb pénzeső.

Lenéztem a földre. A poncsóm valósággal elveszett a pénztenger alatt.

- Köszönöm! - hálálkodtam.

A közönség odébb állt, elkezdtem összeszedni a pénzt.

- Ez igen! Nagyon tehetséges vagy!

Felnéztem. Az a lány volt, aki a fiúk zenéjére táncolt. Furcsálltam, hogy odajött hozzám, elvégre elcsábítottam a közönségüket. Ez a pénz az övék is lehetett volna. Ez azonban láthatóan nem zavarta. Sőt, a kezét nyújtotta felém.

- Szia! Az én nevem Bella. Nincs kedved holnap fellépni velünk? Nagyon ütős lenne! Persze táncolhatsz szólót is a csörgődoboddal.

- Holnap? Mi lesz holnap?

- Hát a bolondok ünnepe! Farsang!

Elhúztam a számat. Semmi kedvem sem volt tovább illegetni magam mások előtt. Most is csak a pénzért csináltam. És elnézve Bellát, nem értem, mi szükség lenne rám. Napbarnított bőr, kék szem és göndör szőke haj. Minden pasi ilyen barátnőről álmodik. Különben is, a „bevételem" csak egy futó hóbort lehet. Eddig is megvolt egyedüli táncosként.

- Ne haragudj, de szerintem nem nekem való.

- Ó! Sajnálom. - Lebiggyesztette az alsó ajkát. - Ha mégis meggondolnád magad, holnap a tizenkilences sátorban megtalálsz. Délután kettőkor lesz a fellépés.

- Gondolkodom rajta - feleltem. Ez a csaj sem tudja, mikor kell feladni. Dehogy gondolkodom rajta! Eszemben sincs lejáratni magam egy csomó vadidegen ember előtt.

A fiúk Belláért kiabáltak, így búcsút intett. Még egyszer hátrakiabált a válla felett:

- Hogy hívnak?

- Lola.

- Nagyon örültem a találkozásnak, Lola! Remélem, még lesz szerencsénk egymáshoz.

Azt kötve hiszem.