Rescued me - §Befejezett§

•2/1•

Mavrick és én már hosszú ideje egypárt alkotunk, mindig azt mondja neki szánt engem az élet, amiben én hiszek is, hisz az autó-balesetem óta, csak rá számíthattam. Sosem kérdőjeleztem meg magamban a szerelmemet felé, ahogy a benne élő érzéseknek sem tettem fel kérdéseket. 

Nem emlékszem sem a balesetemre, sem az azt megelőző évekre, azt hiszem amióta a kórházban felébredtem, új életem lett. Maverick volt az első akit megpillantottam a kórházban, ahol rögtön biztató szavakkal árasztott el, és jól estek, hiába nem tudtam kiül mellettem a kényelmetlen, szakadt székben. Fájó volt akkor megtudni mindent, amit nekem magamtól kellene tudnom, de Mave elmesélt mindent. Azt hogy hol találkozunk, hogy hol volt az első randevúnk vagy éppen az első csókunk. Volt valami szép ebben az egész tragédiában, az hogy újra közel kerültem hozzá mikor a fejemben átéltem mindent, amit már egyszer a valóságban is. Szorosabb lett a kapcsolatunk mint előtte, ezt persze ő állítja hisz ő emlékszik kettőnk közül! 

-Nem pakolsz még, Ariel?-huppant le mellém a kanapéra éltem párja.-A hétvégére már nem akarok ebben a városban lenni.-tekintetét az ablakra kapta, ahol sötétbarna szemei elé tárult a város, amit teljes szívéből gyűlölt, és minél előbb elakart hagyni.

-Hol is kezdjem..-morogtam.-Első sorban ne hívj így, már kértelek. Nem szeretem, mindig görcsbe ugrik a gyomrom! És tudod, én valamiért szeretem ezt a várost! Nem tudom miért akarsz elmenni.-duzzogtam.

-Nem érezlek biztonságban! Ez nem elég indok?-förmedt rám, én pedig lehajtott fejjel ültem tovább.-Bocsánat, de tényleg Ariella, ez a környék nem biztonságos!-Rám nézett, éreztem magamon perzselő tekintetét.-Szeretlek, és a legjobbat akarom neked.

-De nekem jó itt! Megtudom magamat védeni, és nem félek!

-Lehetne hogy nem ellenkezel, és pakolsz?-Hamar felkapja a vizet, és ilyenkor jobb nem ellenkezni vele. Szótlanul felálltam a kényelmes helyemről, és elkezdtem a dobozok megtöltését. Nem akartam elmenni mert valami idekötött engem, aminek a nyomára akartam bukkanni. Néha csak járom a várost, hátha segít valami emlékezni arra, aki voltam. Néha azt a fura nyomasztó érzést, a gombócot a hasamban érzem mikor egyes utakon sétálok a városban, ahol valószínűleg sokszor jártam. Néha rémisztő mikor számomra idegen emberek rám köszönnek, vagy megkérdezik milyen az életem. Tudom...tudom, ez számukra természetes de nekem kicsit sem! Maverick lehet ettől akar megkímélni engem? Vagy mi mástól félthet ennyire?

Másnap egyedül ébredettem a már félig üres lakásban, Maverick hűlt helyén csak egy fecni volt rajta a szokásos üzenettel. ˝Dolgom van, de sietek haza. Szeretlek˝ . Sóhajtva olvastam el újra, és újra a papírt amit aztán jobb kezemmel galacsinná gyúrtam, és elhajítottam a szoba másik felére. Untam már hogy mindig elmegy, és főleg azt hogy sosem tudom hol volt, kivel. Bár az zavart a legjobban az életemben hogy én nem tudtam hol vagyok, és kivel. Annyira szerettem volna tudni mit csináltam a balesetem előtt, hogy voltak-e barátaim vagy hogy mi volt a kedvenc ételem, vagy édességem. Azóta mindent újra megismertem, de érzem hogy valami hiányzik az életemből, és kiakarom deríteni mi az. Gondoltam mivel egyedül hagyott, nem pakolászok tovább hanem elindulok afelé az utca felé ahol mindig megtámad engem az a fura érzés. Miközben fogat mostam és öltözködtem azon gondolkoztam vajon mit csinálhat Mave, sosem tudtam hova tűnik el mindig, és én miért nem tudhatok róla úgy, hogy nekem be kell számolnom mindenről amit teszek. Be kellett számolnom arról hol jártam, és arról is miért. Nem mertem bevallani magamnak, de kezdtem megfojtva érezni magam ebben a kapcsolatban.

A város olyan volt mint mindig. Hangos, és nem úgy hangos mint egy osztályterem, itt  nem csak az emberek zajongtak. Az autók fékezése, a motor morgása és a mindenfelől jövő nevetés, kiabálás. Fényes, ahogy a jelzőlámpák a butikok fényei találkoznak egy-egy sarkon. Én szerettem ezt a várost, úgy éreztem hogy nem mehetek el innen mert dolgom van még itt. A gondolataimból egy hirtelen nem szűnni akaró dudálás zökkentett ki, amire odakaptam a fejemet. Egy kék autó adta ki magából a süketítő hangot, aminek sofőrje mérgesen kapálózott hogy induljak meg, hisz zöld van ami már villogni kezdett. Zavaromban intettem neki majd átrohantam a zebrán. Kedves emberek. Amin a járdaszigetre léptem, és megpillantottam az előző munkahelyemet amiről Mave mesélt, rögtön összeugrott a gyomrom. Sosem engedett engem bemenni mert fél mi lesz ha megtámadnak az érzések és nem tudom őket kezelni, de most nem volt ott hogy lebeszéljen róla, szóval beléptem a kellemes hangulatú kis kávézóba, ahol én pincérként dolgoztam. Belépve a kis helységbe gyorsan körbe kémleltem mindent, és közben mély levegőket szippantottam, mert mennyei illat volt bent. A kávé, és a tojásrántotta finom illata keveredett a friss péksüteménnyel, amitől hamar megéheztem. Egy ideig csak gondolkoztam hogy jobb-e ha megyek, de a hasam meggyőzött a maradásról. A pulthoz lépkedtem ahol egy nagyon szimpatikus férfi köszöntött.

-Szia Ariella! A szokásos?-mosolygott rám majd pötyögni kezdett a gépén. Hatalmas szemekkel néztem rá, közben a számat rágtam.-Semmibaj.-nyugtatott. A szokásos alatt lattét értek és kakaós csigát! Friss, mint én!-mosolya megnyugtatott, kedves hangja pedig azt éreztette velem hogy nincs baj. Mosolyogva rábólintottam arra amit felsorolt. Hamar beírta a rendelésemet majd a hogylétemről kérdezett. Biztos együtt dolgoztunk! -gondoltam magamban.

-Jobban vagyok köszönöm, csak tudod ez a sok dolog amit..-a fejem felé mutattam.-Pedig úgy szeretnék újra dolgozni, főleg itt! Bár nem emlékszem milyen volt, de biztos élveztem.-a fiatal férfi összevont szemöldökkel nézett rám, majd kicsit oldalra fordította fejét.

-Mármint itt milyen volt dolgozni, számodra?

-Igen, tudod még a baleset előtt.-én is összevontam szemöldökömet.

-Ari, te sosem dolgoztál itt, nálunk nem. Sokszor jártál ide kávézni és enni, de nem, nem dolgoztál itt..soha.-nem értettem miről beszél. Mave azt mondta itt dolgoztam mint pincérnő mikor megismert engem. Elképzelni sem tudtam mi történik.-Gyere ülj le, hozom mindjárt a rendelésedet. Ettél ma már?-megfogta a karomat, majd egy asztalhoz húzott.-Semmibaj, ülj itt. Hozok vizet!-elrohant majd poharak után kapkodott. Nem értettem az egészet, hirtelen minden amit jelenleg tudtam, nem számított mert nem tűnt igaznak.-Ezt idd meg, és hozom a kakaós csigát. A vizemből nagyokat kortyoltam, mély levegőkkel töltöttem meg a tüdőmet és próbáltam kizárni a gondolataimat, kimászni közülük.

-Megenném a hamburgeremet előtte.-fortyogott a mögöttem lévő boxban egy férfi. Markáns hangja betöltötte a fejemet, így kizártam a rossz gondolatokat.-Elsőre is értettem, mondtam hogy megeszem és indulok Sammy.-nem akartam hallgatózni de jól esett nem magamra figyelni. Sammy, sokszor hallottam ezt a nevet már a tv-ben, szerettem.

-Jobban vagy?-kérdezte a férfi, majd elém pakolta a kávét és az isteni illatú, ropogós kakaós  csigát. Bólintottam majd letéptem egy falatot és a számhoz emeltem. Ahogy hallgattam a férfit a gombóc a hasamból kezdett a torkomban újjászületni, és úgy éreztem biztonságban vagyok. Nem gondolkoztam csak hallgattam ahogy beszél.

-Nem tudom! Biztos valami pornóoldalról! Szerinted tudom én honnan szed ilyeneket?-nevetett jóízűen, tele szájjal. Ha éppen nem beszélt hangosan csámcsogott, amin elmosolyodtam. Megettem a késői reggelimet majd felpattantam az asztaltól, és a mögöttem ülő férfire pillantottam aki éppen vadul hadakozott még a telefonja túlsó végén lévő személlyel. Magamra vettem az időközben levetett dzsekimet mikor rám emelte zöld szemeit, ami teljesen megkavart. Nyelt egy hatalmasat majd kinyomta a telefont, keze remegni kezdett majd tekintetét az enyémbe fúrta.-Ariel?-suttogta telt ajkai közül. Honnan tudja a nevemet? És miért néz így rám? kérdeztem magamtól. Hirtelen nem tudtam mit kéne tennem, megrémisztett az, hogy így reagált rám. Letettem a pénzt az asztalra, és mint akit puskából lőttek futottam haza, ahol azt hittem nyugalomra lelkek ez után. A fejemben ezer kérdés kereste a választ, de a zűrben nem találtam őket. A földre ültem és próbáltam megnyugodni. 

-Hol voltál?-hangjában a düh, félelmet ébresztett bennem, de tudtam most jön a legrosszabb. Mély levegő..mély levegő....