Rescued me - §Befejezett§

•Huszonhét•

Sziasztok! Megint elég sokat kellett várni a részre amit sajnálok. Megpróbálok gyorsítani magamon.
És külön köszönet neked drágám thisismelayla , tényleg köszi hogy tartod bennek a lelket meg hogy bíztatsz.❤
Sok puszi, jó olvasást.💋

Órákig ültem, kötelekkel szorosan egy csőhöz kötve és semmi másra nem tudtam gondolni csak arra hogy akármit is mondott ez a szemétláda Deannek, nem mond le rólam. Valamiért nagyon akartam hinni ebben. De talán őt már ez rég nem érdekli. Csak arra vágytam hogy mikor kinyílik a roskadt épület kormos ajtaja, megpillantsam hibátlan arcát amit égbe meredező haja keretez. Szerettem volna azt hinni ő az aki épp leparkolt a ház előtt, de ez a motorzaj a közelében sem volt az impala dallamos hangjainak. 

Az alakváltó diadalmas vigyorral lépkedett felém. －Az éremnek két oldala van, eljön majd az én időm is.－gondoltam miközben farkasszemet néztem magammal.-Ugye tudod hogy pokoli fájdalmat okoztál Dean Winchesternek? Olyan kis édes mikor próbálja titkolni a bekönnyezett szemeit amik olyan szépen csillognak. És az ajkai.-sóhajtott egyet lehunyt szemekkel, amik hamar kipattantak.-Ohh, és a karjai..át járta az agyam pár piszkos gondolat miközben..

-Fogd be!-mordultam vörös fejjel, nyakon kidagadó érrel.

-Ne legyél gonosz, csak megjegyeztem milyen jó idomokkal áldották meg. Termetes férfi.-rám kacsintott majd megnyalta ajkait.

-Ennyi örömöd legyen mindig!-hadartam, tartva a szemkontaktust.-Amint kijutok innen, az első dolgom lesz átdöfni a mocskos szíveden egy istenverte ezüst pengét!

-És kimondta hogy valaha élve lépsz ki ezen az ajtón?-felnevetett majd egy újabb kötelet tekert körbe a mellkasom előtt.-Szerinted hobbiból hoztalak ide?

-Akkor mégis mi értelme volt elmenned Deanhez az én arcommal?

-Hát nem azért hogy utána szabadon engedjelek!-újra nevetésben tört ki.-Csak hogy eszébe se jusson a keresésedre indulnia. Így biztosabb. És nem mondom hogy odalent találkozunk mert..

-Mert ha végre egyszer valaki elpaterol te, a purgatóriumban fogsz rohadni..

-Ha nem haragszol, most megyek és levedlem magamról ezt a gusztustalan ribanc, szerkót.-mosolyra húzta a száját majd kétszer-háromszor fel és le vonogatta szemöldökét.

-Mindig nézz majd a hátad mögé.-rákacsintottam várva hogy végre magadra hagyjon és gondolkozhassak mégis hogy jussak ki innen, de nem ment el.

-Játszani szeretnél?

-Csak kérlek, akármit is akarsz ne kezdj el megint Deanről nyavalyogni.-sóhajtottam.

-Egy dolog van amit jobban szeretek két izmos karnál..-vigyorogva előszedett egy kést a zsebéből majd leült velem szemben.

-Kínzás. Ohh, milyen eredeti.

-Nem kínzás, csak mielőtt itt hagynálak megrohadni, kicsit még élvezni akarom.-ezzel egy vágást ejtett arcomon. Fájt, de mit tehettem volna. Tűrtem.

-Ez minden?-kérdeztem mire újabb és újabb csíkokat húzott az arcomon valamint a mellkasomon.-Kellemes.-Nem provokálni próbáltam, szimplán annyit akartam elérni hogy abba hagyja.-Pont így szeretem.

-Dean is ilyen vad volt?

-Vadabb.-tekintettem rá hűvösen.

-Akkor elevenítsd fel magadban a régi emlékeid, mert újak nem lesznek.-nevetve a vádlimba szúrta a kést amit már nem bírtam szó nélkül hagyni. A szemeibe könny szökött, a tüdőmből keserves kiáltás szakadt fel.-Na ez volt a korona a tervem tetejére.-ezzel hátat fordítva magamra hagyott. A fájdalom mindenestől magával ragadott, a könnyeim megállás nélkül folytak de még így is csak Deanre tudtam gondolni. Őt láttam magam előtt.

-Cas..-kezdtem bele sokadjára.-Kérlek..-az angyal aki elméletben a barátom, mintha meg sem hallaná mennyiszer fohászkodom hozzá mindennap, ötvenszer.

Hetek teltek el. Hosszú, nyomasztó hetek. A kezeim fájnak a kötelektől, a lábam a késtől, ami bármelyik mozdulatomtól csak jobban és jobban fáj. A szemeim kezdenek leragadni, a torkom, a szám és a nyelvem is kiszáradt. Semmi más nem tart életben csak ő. Mindig, mikor lehunynám a szemem miszerint feladom, meghallom a fejemben a csodálatos hangját ami a nevemet suttogja, és azt kéri ne adjam fel. Újra veszek egy mély levegőt amit szakadozva fújok ki. Fáradt vagyok. Álmos. Éhes. Szomjas. Jelenleg az jár a fejemben hogy ki kell innen jutnom. De fogalmam sincs hogy tudok így, hullaként kimenni innen.-Cas..-nyöszörögtem.-Cas..-a beszéd kimerített, de folytatnom kellett. Bíztam Castielben. Hisz a barátom.-Segí..segítened..k..-ennyire futotta tőlem, de úgy látszik ez sem hatotta meg. Nem jött elértem. Pedig bármennyire szánalmas, reménykedtem, hittem benne.

Az ajkaim összetapadtak annyira szárazzá és cserepessé váltak. Lassan úgy éreztem levegő helyett port és homokot szívok a tüdőmbe ami percről percre egyre fájdalmasabb volt. A testem remegni kezdett. A szemem leragadt. Féltem.-Dean..-motyogtam a csillogó, zöld szemeket nézve. Elengedtem magam.

-Dean szemszöge.-

Béna, tinisrác módjára beleestem egy törékeny, ártatlan lányba aki napról napra egyre fontosabb lett, a vadászattal járó megannyi hülyeséget semlegesnek tartottam ha ő ott volt. Mellette a világ problémái homokszemek voltak a gépezetben.
De most? Az ártatlanságnak és a törékenységnek nyoma sincs, hiába látom ugyan azt a lányt, hiába látom mogyoróbarna szemeit, dús haját és telt ajkait. Ő nem az, akinek hosszú időkig hittem. Csak egy újabb díszdobozba tömött és csillámporral leöntött hazugság.

Vadászni és inni vágyom.
Lelépni és vissza se nézni, elbújni attól ami elől úgy sem lehet.-felmordultam majd felpattantam kényelmes fekhelyemről. A kezemben meleggé fogott üveget a falhoz vágtam. Egy újabb mélyről jövő morgással felborítottam a szekrényem amivel együtt repült a keretbe foglalt képek, barna ördöggel. Az üveg szétreccsent a padlón, a képek amik egymást védve álltak benne, szétcsúsztak a szilánkok között.

-Dean!-rontott be Sammy, hangjában aggodalommal.-Nyugodj már meg!-csattant fel miközben hatalmas kezeivel lefogott. Lihegve pillantottam fel az öcsémre, láttam rajta hogy nem örül annak amiért így kell látnia.

-Bocs, Sammy.-lehajtottam a fejem majd kiszabadítottam magam kezei közül, hátrálva pedig leültem az ágyam végébe.-Csak. Csak gondolkoztam.

-Áhh, hát innen ered az a szólás hogy valaki hangosan gondolkozik.

-Jó, bocs. Megoldom.

-Az elmúlt hetekben, szétütöttél minden a házban amit csak láttál de már akkor is csak ezt a megoldom. Miért nem hagyod hogy segítsek?

-Mert nem szorulok rá!-csattantak fel. – Csak jót akar te paraszt! – morogtam magamban.-Nem találtál valami ügyet?

-Nem, egy ideje csendes minden.-karba tette kezeit majd az ajtófélfának dőlt.-A démonok mintha kipusztultak volna, a szellemek meg...egyszerűen békések..

-Azért ez elég gyanús, nem?

-Az. De nem. Nem fogsz utána járni a dolgoknak. Valamiért annak sosincs jó vége.

-Ezt meg hogy kell érteni?

-Nem veszed észre Dean? Hány vadász vont strigulákat maga után mikor felelőtlenül vadászni ment?-nem válaszoltam, csak néztem. Igaza van.-Na látod.-hátat fordított majd becsukta maga mögött az ajtót.

Körbe legeltettem a szemem a szobában, a szilánk tenger és a képek között egy összehajtott, megviselt papírdarab árvátlankodott.
Egy hirtelen, lényegre törő mozdulattal kikaptam onnan és vadul neki estem gyöngybetűkkel írott soroknak .