He lives in you + lrh | befejezett |

tizenötödik

- szándékosan csinálod, ugye? - nézek vele farkasszemet.

ártatlanul felhúzza a szemöldökét.

- mit?

- ezt. - mondom. - direkt mondasz olyan dolgokat, amik csak még jobban emlékeztetnek lukera.

- eltaláltad. - vigyorodik el még jobban.

nagy levegőt veszek, továbbra is vészesen közel van az arcunk egymáséhoz. egyáltalán érdemes még küzdenem? valóban megéri még? hisz ha igaza van lucifernek, és luke vissza jön, akkor is benne fog élni.

- gondolom azon agyalsz, amit mondtam. - mondja. válaszul csak biccentek egyet.

- elég rosszul érint. - suttogom neki. erre felkacag.

- nem számítottál erre?

- nem nagyon. - vonom meg őszintén a vállamat.

- ez fura.

- ez neked fura? és az nem fura neked, hogy egy elmebeteg vagy, aki azt hajtogatja, hogy ki öl belőlem minden jót? szóval ez egy kicsit sem fura neked? - emelem fel a hangomat szarkasztikusan, és a végére egy hisztérikus nevetés hagyja el a számat.

kezdek szét csúszni.

- nem. - rázza meg a fejét. - nekem ez a normális.

- ezért vagy te a pokolba való.

- tereled a témát, aranyom. - vigyorodik el. - szóval megdöbbentél azon amit mondtam, hogy én fogok ő benne élni, ha esetleg vissza kapnád?

- igen, eltaláltad. - utánzom a hangját.

- pedig annyiszor mondtam már neked. - szórakozottan hajol még közelebb hozzám. - én uralkodom már feletted, valóban már az ujjaim között vagy. mintha az elmém szüleménye lennél, akit úgy alakítók, ahogyan a kedvem tartja. elég jó érzés, ez a hatalom.

- azt látom. - unott a hangom. - felettébb élvezed.

- most miért van ennyire rossz kedved? - gügyögi nekem, kék íriszei most nem sötétek. inkább olyanok, mintha a vihar felhőkbe, fehér felhők keveredtek volna, ezzel világosabbá alakítva, új kékké varázsolva.

- hagyd abba lucifer. - a hangom kimért.

- azt hiszed parancsolgathatsz nekem? édes gondolat. ezen már átrágtuk egyszer magunkat.

megvonom a vállaimat.

- van ilyen.

- de velem nincs.

- ezek szerint mégis van. - vigyorgok rá. - és még te mondod azt, hogy én reménykedek feleslegesen. régóta nem bántottál. nem csúnyítottál. nem formáztál. csak nem azért, mert elkezdtél szeretni? mert abban a beteg elmédben, lelkedben, megtaláltad az érzéseket?

össze szorítja az állkapcsát.

- mazochista vagy, aranyom? ennyire rajongsz a játékaimért, a kínzásaimért, hogy már direkt kihúzod a gyúfát?

- álmodozz csak. - köpöm a szavakat. - akkor is a magam ura vagyok, és ezen nem fogsz tudni változtatni. lucifer, nézz magadba.

egy pillanatra hallgatok, hogy figyeljem a reakcióit.

- már nem vagy ragadozó, és én már nem vagyok áldozat. ha az lennék, akkor kiszolgáltatottnak kéne lennem. félnem kéne tőled. de én nem félek.

szemei most kezdenek vészjóslóan sötétté válni. pupillái kitágulnak, és már alig lehet megkülönböztetni kék íriszét, a fekete pupillájától.

- mondd mégegyszer. - szűri fogai között.

- nem félek tőled. - nyomom meg a mondatomat.

- valóban?

- igen. elmondjam talán még párszor, hogy felfogd, hogy nem félek tőled? - kérdezem még nagyobb vigyorral a számon. élvezem, hogy idegesítem. élvezem, hogy felbosszantom, hogy saját magamat égetem meg vele. - n e m  f é l e k  t ő l e d. - betűzöm le neki.

erre rögtön csattan egy pofon az arcomon. égető érzés marad a bőrömön.

- nem félek tőled. - ismétlem meg.

megragadja az arcomat kezeivel, benyomja, erős a szorítása. közelebb hajol az arcával. szabad kezében látom megcsillani a pengét. a kést arcomhoz illeszti, oda, ahol össze szorítja, ahol még a régi heg van. megvágja ott a bőrömet, a vér kiszabadul a börtönéből, csípő, kellemetlen érzéssel. lucifer íriszeit bámulom. nem látok benne most semmit. semmit.

teljesen üres. még az élvezetet sem látom csillanni benne. ez talán megrémít.

mert most először olyan, mintha már senki sem lenne benne. de tudom, hogy lucifer csinálja mind ezt, és, hogy luke is ott van valahol a szíve legméllyén.

abba hagyja a vágást, és ujját bele nyomja a sebbe. erre felszisszenek. fájdalom nyilal a sebembe.

- talán fáj? - vigyorodik el. - tudod a legjobb az, a kínzásra, ha a régi sebeket tépjük fel. ezt fogom tenni veled, de nem csak a testeden ejtettekkel. a lelkedben lévőkkel is megteszem. újra és újra.

elengedi az arcomat, a pengét mellém teszi a pultra. megnyalja a száját, íriszeiben viszont már látok valamit. de nem örülök neki. éhséget látok benne.

hirtelen ajkait az ajkaimra tapasztja, nyelvével bejutást kér, amit meg is adok neki gondolkodás nélkül. hevesen csókol, de nem úgy, mint egy ember szokott. úgy csókol, olyan durván, annyira mohón, hogy olyan érzésem támad, mintha egyenesen ezzel akarná elrabolni a szívemet. mintha kiszívná ezzel az összes életet belőlem. hideg fut végig a gerincemen, a mellkasom elkezd fájni, erős űr keletkezik benne.

elválnak az ajkaink, és ő elmosolyodik.

- a lelki fájdalmakra való emlékeztetést ezzel a csókkal kezdtem. - arca most olyan, mintha luke lenne. a fények is úgy világítják meg, olyan békésre varázsolják, mint amilyen volt, a közös reggeleken, a közös délutánokon. mint azon a képen. össze szorul a szívem. - ne félj, megőrzöm a titkodat. nem mondom el, hogy megszerettél.

__________________

Remélem ez nektek ilyen wth pillanat