He lives in you + lrh | befejezett |

első

kétségbeesetten dörömbölök a ház ajtaján. hallom már a lépteit, közeledik.

a szívem felgyorsul, és egy könnycsepp távozik a szemeimből. megint rám talál az a szemétláda.

átfutok a másik szobába, ahol az ablakon kezdem. tudja már, hogy nem szöktem meg, így a lehető leghangosabban teszem meg ezt.

- KÉRLEK VALAKI SEGÍTSEN! - sikoltom. megpillantok egy járókelőt, még hangosabban dörömbölök, és sikoltozok. de mind hiába. oldalra fordítja a fejét, és rám néz. Kiolvashatatlan az arca.

hirtelen megragad, a fogvatartóm, az az undorító seggfej. megpróbálok szabadulni a szorításából, de mind hiába. egy tűt érzek meg a bőrömön, majd annak az adagját amit bead nekem. abba hagyom a rángatozást, lassan lecsúszom a földre, miközben folyamatosan tartja a karjaimat.

- azt hitted kis butus, hogy megszökhetsz? - kérdezi, bennem pedig undor ébred. - Aranyom, te már az enyém vagy.

elsötétül előttem minden.

Órákkal később

lassan nyitom ki a szemeimet. nagyot sóhajtok. megint a székhez vagyok kötözve. első napomat is így töltöttem itt.

az ajtó zára kattan, és belép. nem veszem fel vele a szemkontaktust, megpróbálom a lábaimat figyelni. leguggol elém, megfogja az államat, felemeli, hogy ránézzek.

- nem szoktál ilyen finom lenni. - sziszegem, jéghideg kék szemeibe nézve. erre csak egy kacagást kapok válaszul.

- talán hiányzik az, hogy durva legyek? - egy vigyor jelenik meg a száján. felhúzom a szemöldökömet.

- nem voltál mindig ilyen. - mondom. megfeszül az állkapcsa. tudom, hogy most ezzel ki fogom húzni a gyufát nála. - volt idő, amikor normális ember voltál. vissza akarom kapni azt az embert.

egy pofon csattan az arcomon válaszul. össze szorítom a fogaimat.

- őt már soha nem kapod vissza. Ő már meghalt. - mondja. rá emelem a szemeimet, és felnevetek.

- nem halt meg. még mindig benned él. - suttogom, és arcommal közelebb hajolok hozzá. - tudom, hogy ott vagy még. - a szemeimet a mellkasára vezetem, arra pontra, ahol a szíve van. - tudom, hogy itt vagy még.

A légzése felgyorsul, most megint az íriszeibe nézek.

- megakartál szökni. - az arca komoly. - tudod, hogy mi jár az ilyenért?

- szobafogság? - kérdezek vissza, és akaratlanul is felnevetek. rándul egyet a szája. ezek szerint nincs valami jó kedvében. - ha már itt kell rohadnom, igazán lehetne jó a hangulat.

megforgatja a szemeit. előhúz a zsebéből egy kést, és lassan az arcomhoz közelíti. arccsontom ívéhez illeszti. lehunyom a szemeimet. nem akarom látni azt az élvezetet, ami ilyenkor az arcán látszódik.

mélyen beleilleszti a bőrömhöz, és hosszú ívben vág. érzem, ahogyan a bőrömnek az a vonala felnyílik, és a vér kiszivárog. bele harapok az ajkamba, hogy kevésbé érezzem a vágásnak a fájdalmát.

elveszi a kést, kinyitom a szemeimet. a pengét vissza rakja a zsebébe. az arcomnak azon részéhez nyúl. ujjaival végig simít rajta, amitől elkezd csípni a sebem. elveszi a mutató ujját, ami vörös lett. az én véremtől. ajkaihoz emeli, nekem pedig felfordul a gyomrom. megnyalja az ujját, ezzel eltüntetve a vörös folyadékot, és elmosolyodik a grimaszomat látva.

- most már jobb? - kérdezem.

- aha. - vigyorog rám, és feláll. az ajtóhoz sétál. - még később találkozunk aranyom. - mondja, majd kilép a szobából, magamra hagyva a szinte mérgező gondolataimmal.

nem valami jó társaság, de jobb, mintha egyedül lennék. lehetne normális életem is, ha nem rontotta volna el az egészet. de már nem lehet.

nagy levegőt veszek, és hagyom, hogy a vér a lábamra csöpögjön. minnél több időt töltök itt, annál jobban érzem, hogy megváltozok, és bedilizek. elején még próbáltam küzdeni, de most már hagyom, hogy megtörténjen ez a folyamat bennem. abban reménykedem, hogy egy nap sikerül innen ki jutnom, és újra azzá válhatok aki ez előtt voltam.

de tudom jól, hogyha ki is jutok, akkor már soha se leszek a régi.

___________________

Véleményeket várok c: