He lives in you + lrh | befejezett |

nyolcadik

unottan meredek magam elé. a hajam éjszaka megszáradt, hullámokban omlik a vállaimra.

kezdek elveszíteni mindent. kezdem elveszíteni önmagam, a méltóságomat, büszkeségemet, józan eszemet, és a legjobb barátomat, egyben szerelmemet.

vagy már valóban elveszítettem őt, réges régen?

miért van az, hogy minden egyes pillanatban, amikor ránézek, őt látom? ha hozzám ér, az ő bőrét érzem a sajátomon?

a mosolyában őt látom, minden egyes kedves szavában ott bujkál.

de ő már nem ő. a szemeimbe könnyek gyűlnek. nagyon gyorsan letörlöm őket.

- min gondolkozol? - pillant fel rám. kék szemei világosak.

- mivel nem vagyunk barátok, ezért nem mondom el. - suttogom rá nézve.

- megint előlröl kezdjük? - kacag fel. - hogyan bízzak meg benned, ha te nem bízol meg bennem?

megvonom a vállaimat.

elő veszi a kést, és elkezdi forgatni az ujjai között.

- hogyan döntöttél? - kérdezem. - mikor ölsz meg végre?

egy lusta mosoly jelenik meg a száján.

- harmadik hete vagy itt. szerinted?

bele túrok a hajamba, és egy nagy levegőt veszek.

- miért nem ölsz meg már most rögtön? - sziszegem, ő pedig feláll a gugolásából. a kést óvatosan a karomhoz illeszti. és vág. a bőröm alól felszabadul a vér, én pedig össze szorítom a fogaimat a fájdalomra.

- őszintén aranyom, szerinted abban mi a móka, ha megöllek? semmi izgalom nincs benne. eleve, olyan hamar meghal az ember. - lebiggyeszti az ajkát. a szemeimet forgatom.

- miért szereted ennyire ezt az egész kínzásos dolgot?

- lucifer vagyok, aranyom. - úgy válaszol, mintha ez olyan egyértelmű lenne. elvigyorodik. - mellesleg, úgy látom, te is nagyon szereted. - egy újabb vágást okoz a karomon.

mikor ér el arra a pontra, amikor már minden szépet ki öl belőlem?

normális az, ha arra vágyom, hogy végre megtörténjen, hogy végre végezzen velem?

nem, nem az.

- úgy látom miley, hogy megint nagyon elkalandoztál. mi jár a fejedben?

- nem fogom elmondani neked. - válaszolom lazán. a kést a hajamhoz teszi. a pengét feljebb vezeti, és a fejemhez nyomja. nem vág.

szemeit a késen pihenteti, majd a szemeimbe néz.

- tudod, néha úgy felnyitnám a csinos kis buksikádat. megnézném, hogy min gondolkozol. és akkor tudnám. tudnám! - felkacag. - egyszerűen tudnám, hogy mit gondolsz, hogy mit érzel. megtudhatnám, hogy olyan vagy-e mint én.

- lucifer, te egy beteg ember vagy. - mondom tagoltan, lassan, és komolyan.

erre megint felnevet, majd oldalra fordítja a fejét, és rám vigyorog. íriszei sötét kékek most, pár szőke tincs az arcába hullik, ahogyan előre hajol, közelebb az arcomhoz. a kést továbbra is arra a pontra szorítja.

- gondolj csak bele, miley. csak gondolj bele! felnyitnám a fejedet, és már teljesen az enyémmé válnál. mindened enyém lenne. és bevallom aranyom, hogy ez a gondolat, nagyon csábító. - mosolyogva elhajol tőlem, a pengére pillant. pár másodpercig még ott tartja, majd elveszi.

a kés a combomra illeszti, és elkezd valamit a bőrömbe karcolni. felszisszenek a fájdalomra, a vér kiszivárog, és elkapom a fejemet. nem nézem, hogy mit művel velem.

fáj. nagyon fáj. de volt már ennél rosszabb is.

még pár percig kínoz, majd befejezi.

ellép előlem, és a dobozkában kezd el kutakodni. fertőtlenítőt, és fáslit vesz elő. kérdőn felhúzom a szemöldökömet.

nem bírom tovább. hisztérikus nevetésben török ki.

- ez most komoly? - kérdezem, fulladozva a nevetésemtől. - kínt okozol nekem, majd begyógyítod az általad okozott sebeket?!

néma marad. bólint egyet.

- úgy tűnik. - mondja. a fertőtlenítőt a combomra fújja, elkezd csípni. lassan beköti a fehér anyaggal, ami rögtön felveszi a vérem színét.

beharapom a számat.

- kérdezhetek valamit? - kérdezem. csak bólint egyet, befejezi a kötést. felpillant rám. - mi értelme volt ennek?

- ez egy játék aranyom. nem kell mindig értelmének lennie a játékoknak. - válaszolja.

vissza pakolja a dolgokat a dobozkába.

- miért nem hagyod most, hogy tovább szenvedjek? - oldalra billentem a fejemet, pont úgy, ahogyan ő szokta. sötét kék íriszei a szemeimbe mélyednek.

- nem tudom. talán fejlődtem. - vonja meg a vállait. - de ezekre a kérdésekre neked kéne tudnod a válaszokat, nem?

kiráz a hideg.

- legalább olyankor, amikor kedves vagyok, mosolyoghatnál. - nevet fel. - smiley miley.

megborzongok a hangjára. ez a nevetés, olyan volt, mint amilyen luké volt.

- mit kapok, ha elmosolyodom? - kérdezem.

- inkább mit nem kapsz. - vigyorog rám.

lehunyom a szemeimet, és egy mosolyra húzom a számat.

- nézz rám. - suttogja. kinyitom a szemeimet, és az arcára nézek.

úgy figyel engem, mintha bármelyik pillanatban elvesznék. mintha minden egyes kis apróságot elmentene a fejében, minden egyes kis porcikáját megjegyezné az arcomnak.

- valamit elárulok neked. - mondja, kérdőn felhúzom a szemöldökömet.

- mit?

- talán akkor van itt, amikor mosolyogsz. - beharapja a száját, és elmosolyodik. - amikor mosolyogsz, akkor újra éled. minden egyes nap meghal, aztán újra éled, amikor elmosolyodsz. de ez maradjon titok. - a mutató ujját az ajkamra tapasztja. - a kettőnk titka, megértetted?

aprón bólintok egyet, miközben a pulzusom a magasba szökik.

a szemeim az arcáról, a mellkasára vándorolnak. arra a pontra nézek, ahol a szíve van.

tudtam, hogy még ott vagy valahol, legbelül.

tudtam, luke.

__________________