It is What it Is - LT ff

2. || 42. fejezet

- Minden rendben, Louis? – zökkentett ki Alice.
Mondjam el neki a "látomást"? Hol lehettünk akkor? És ki az a bizonyos Tina?
Annyira felkavart érzelmileg, hogy én magam sem tudtam, hogy csak a képzeletem játszik, vagy ez valóban megtörtént-e.
Talán várok ezzel egy kicsit.
- P-persze. – dadogtam, majd biztatóan rámosolyogtam. – Mesélj még!
- Nos, utána volt egy baleseted, és nem tudtál járni. Kerekesszékbe kerültél, és annyira mérges voltál, hogy mindenkit eltoltál magadtól. – mondta komolyan.
- Téged is?
- Igen, engem is.
- Akkor hogy lettünk utána jóba? – értetlenkedtem, mire sóhajtott egyet.
- Segíteni akartam neked, hisz tudtam, hogy az nem te voltál, csak a bánatos éned. – nézett rám. – Volt egy pár veszekedésünk, de utána erre te is rájöttél, hogy nem jó, amit csinálsz. Ezért elnézést kértél a barátaidtól, és elkezdtél járni a kezelésekre, amiket eddig visszamondtál. – mosolygott.
- Ez... – hirtelen szóhoz sem tudtam jutni – Hogyha te nem vagy ott nekem, lehet, még mindig kerekesszékben ülnék. – vakartam meg nevetve a tarkómat.
- Nem hiszem. – legyintett szomorúan. – Magadtól jöttél rá. – nézte ismét a földet. – Én sajnos sohasem tettem érted semmi jót.
- Sajnálom, de ezt nem hiszem el. – nevettem kissé, mire rám nézett. – Amnéziám van, de nem súlyos, azért ennyire ismerem magam. Tudom, hogy olyan helyzetben, mint az, menthetetlen voltam. – mire végig mondtam, ismét egy új emlék jött felszínre.

" Ma volt az első nap, hogy a tagiskolánk átszerveződött hozzánk. Nem mintha érdekelt volna, csak feltűnt, hogy alig maradt már hely a tanteremben. Természetesen mellettem nem ült senki, hisz ki ülne egy ilyen rokkant szerencsétlen mellé?
Mr. Newman, a földrajztanárom beszélni kezdett.
- Hogy meglegyen az első jegyetek tőlem, így csoportmunkában készítenetek kell egy projectet, bármilyen témában. Párban kell dolgoznotok, de egyedül is lehet, ha akartok.
Mire épp belegondoltam volna abba, hogy mekkora baromság ez, hirtelen egy szőkeség ült mellém izgatottan, és boldogan.
Én miért nem lehetek ilyen vidám?! Ja, persze, mert egy szerencsétlen nyomorék vagy, Louis.
- Mit akarsz, Alice? – sóhajtottam.
- Leszel a társam, és megcsináljuk együtt a feladatot?
- Hmm.. Mit szólsz ahhoz, hogy nem? – nyögtem flegmán, majd elkaptam róla a tekintetem.
- Ajj Louis, kérlek, ne legyél ilyen. Ketten sokkal könnyebb megcsinálni, jó lesz, na légyszii! – kérlelt. Tudtam, hogy ha nem egyezek bele, nem tudom lerázni. Legszívesebben nem tettem volna, de féltem, hogy csak szánalomból akar velem együtt lenni.
- Na jó, nem bánom. De csak ha azért csinálod ezt, mert megsajnáltál, hogy ebben az izében vagyok, akkor hagyj békén. – beszéltem még mindig flegmán, ennek ellenére örült, hogy belementem.
- Ezaz! Köszönöm! És nem azért csinálom, mert...
- Ne köszönd! – válaszoltam hidegen, mire a mosoly lefagyott az arcáról. Bevallom, nem volt szép ez tőlem.
- És, mizu? – próbálta fenntartani a beszélgetést.
- Most komolyan érdekel? – néztem rá kérdőn. Nem hiszem, hogy tényleg izgatja a kérdés.
- Persze.
- Nem sok minden jó.
- Hmm. Mostanában velem se.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna. - feleltem feszülten, majd a másik irányba néztem. Magam se értettem, miért voltam ilyen paraszt vele, de nem tudok magamon uralkodni. Túlságosan elönt a stressz."

- Jézusom. – álltam meg hirtelen.
- Mi a baj? Emlékszel valamire?
- Akkora szemét voltam veled. És te ennek ellenére segíteni akartál nekem? – kérdeztem, mert én magam sem tudtam elhinni. Erre csak egy aprót bólintott. – Akkor te biztos egy nagyon fontos személy vagy számomra. – mosolyogtam, mire ő elfordult.
- Sajnos nem vagyok az. – jelentette ki.
- Ezt nem értem, miért? Hisz amikor most megláttalak, magamban tudtam, hogy ismerlek és nélkülözhetetlen személye vagy az életemnek. Igaz, nem emlékszem rád, de egy ilyen idézőjeles hatodik érzék megmondja ezt nekem! Ennyire azért bízom magamban! – mondtam egy kissé feszülten, majd megfordult és a szemembe nézett. Gyönyörű szép zöld szemeivel figyelt engem, amikben kétségbeesés ült. Hosszú szőke haja kissé vorzosan hullott vállára, és még azzal a hatalmas fehér kötéssel is nagyon csodálatos volt.
Miket beszélek?
És hogy ha van barátja?
Vagy mi történt velünk, hogy ennyire kerülni akar engem?
- Sajnos a történetünknek nem itt van vége. – mondta halkan. – És most mennem kell, az amnéziamentes éned nem örülne, hogy itt vagyok, bármennyire is szeretnék neked segíteni! – folytatta elfojtott hangon, majd elindult volna. Gyorsan megragadtam a csuklóját.
- Hé! De most még amnéziás vagyok, és kíváncsi vagyok ennek a sztorinak a végére! Nehogy itt hagyj, akkor nagyon csalódott lennék! – mosolyogtam rá biztatóan, majd közelebb lépett hozzám.
- Akármennyire sem helyes, amit csinálok, de elmesélem. – adta meg magát, mire nagyon megörültem. Egyre kíváncsibbá tett ez a lány, és érdekelt ez a kiesett történet, hisz azt hiszem a felkavart érzelmeim még megvannak hozzá. Csak az emlékek nincsenek.
Nem tudtam, hogy ezek az érzések mit akarnak nekem mondani, ezért kellett tudnom lehetőleg mindent.