Időhullám (befejezett)

Caroline

Sziasztok! Rettenetesen sajnálom, hogy elkéstem a résszel! Időben akartam hozni, de nem jött össze, pedig már az iskolának is majdnem vége, nincs házi meg tanulnivaló. Igazából én magam sem értem, hogy miért nem készültem el időben... Mindenesetre szerdán lesz az utolsó nap a suliban, és már hamarabb elkezdem majd írni a részt, hogy biztos kész legyen péntekre. Csókollak titeket!

Caroline nem akart sírni a temetésen. Erősnek akart tűnni. Hiába, nem sikerült, így mindössze annyit tudott megtenni, hogy próbálta minél halkabban hullajtani a könnyeit. Emilie és Hanna próbálták vigasztalni, de ők maguk is annyira szomorúak voltak, hogy csak tovább rontottak a hangulatán. Hogyan engedhette, hogy az anyja úgy hagyja maga mögött ezt a világot, hogy haragban állnak egymással? Miért nem kapott észbe, miért nem jött haza, miért nem kért bocsánatot? Miért, miért miért?!

A kertben, a koccintás után az apja beszélt vele. Caroline is bocsánatot akart kérni, de halogatta a pillanatot, nem mert a szemébe nézni. Végül az apja kérte meg, hogy beszéljen vele, és még ő kért bocsánatot, pedig csak és kizárólag Caroline tehetett az évekkel ezelőtti veszekedésükről.

Vajon mi lenne, ha akkor régen nem szökik meg az iskolából, és nem kiabál az apjával, nem szökik meg otthonról, és nem szakít meg minden kapcsolatot a szüleivel? Talán valami drága egyetemen lógatná a lábát, esetleg már dolgozna? Színésznő lenne? Festő? Énekes? Vagy hozzáment volna egy gazdag üzletemberhez, és az ő pénzén élősködne? Talán még mindig a szüleivel élne? Lehet, hogy később békésen elmondhatta volna az apjának a véleményét, szilárd érvekkel alátámasztva, logikusan? A szülei hallgattak volna rá? Mi lett volna, ha nem lázadó kamaszként, hisztizve vágta volna a fejéhez, hanem később, felnőtt fejjel? Akkor is veszekedés lett volna a vége? Megszökött volna? Kihez fordult volna akkor?

Lehet, hogy akkor nem ment volna Madridba. Lehet, hogy egy amerikai egyetemen tanulna. Talán grafikusnak tanulna, de lehet, hogy valami teljesen más iránt érdeklődne. Miért is ne? Végül is a középsuliban a rajztanárja nagyon sokat biztatta, talán nélküle soha nem akart volna komolyabban rajzolással foglalkozni. Az élet annyi mindenen múlhat, és sosem tudhatod, hogy melyik események jelentéktelenek, és melyikek azok, amelyek hihetetlen jelentőséget hordoznak. A különbség néha csak évek múltán válik világossá. Néha meg sohasem. Ilyenkor az ember elgondolkodik, és azt kérdezi magától: mit csináltam rosszul? Mit rontottam el? És semmi nem jut eszébe, mert hát honnan is tudhatná, hogy akár egyetlen pillantással, egyetlen rossz mozdulattal rontotta el az életét?

Caroline sem tudhatta. Csak azt tudta, hogy még ha helyre is tudja majd hozni a hibáit, azok akkor is örökre nyomot hagytak benne. A gyerekei sosem fogják megtudni, hogyan nézett ki a nagymamája. Csak a majdani férje szüleit ismerik majd, és megkérdezik majd: anyu, hogy nézett ki a mama? Hogyan halt meg?

És ő akkor nem fogja tudni, mit feleljen. Hogy nézett ki? Nem tudja, hiszen tizenöt éves kora után legközelebb csak a koporsóban látta viszont. Hogyan halt meg? Nem tudja, hiszen nem volt ott, amikor meghalt, nem volt ott, amikor szüksége volt rá.

A gyerekei pedig ártatlanul, kíváncsian kérdeznék, hogy miért? Miért nem volt ott? Hol volt, mit csinált? És ő hiába magyarázná, a kicsik nem értenék, tovább kérdeznének, csodálkozva, ártatlan tekintettel egyre csak azt hajtogatnák: miért, miért, miért?

Mert hát hogyan magyarázza meg, hogy min vesztek össze? Hogy hogyan ment tönkre a kapcsolatuk, az a kapcsolat, ami mindenki számára magától értetődő, ami hiába volt alig érezhető, de ott volt, ott volt az a szeretet. Most érthette csak meg, hogy mennyire fontosak voltak azok a pillanatok, amikor esténként a szülei bejöttek, és jó éjszakát kívántak neki. Amikor az anyja egyszer, amikor majdnem negyven fokos láza volt, lemondta a premierjét, csak hogy mellette lehessen. Amikor az apja segített neki tanulni, és így nem kellett Miss Andersonnal tanulnia. Amikor elkísérték a bizonyítványosztásokra. Ezek voltak a jelentéktelennek tűnő pillanatok, amik pedig mind olyasmit jelentettek, amit Caroline csak most vett észre. Emlékezett, hogy még az érettségi bizonyítvány kiosztására is eljöttek, pedig akkor már régen összevesztek. Caroline pedig nem ment oda hozzájuk, pedig Edward bácsi is erre biztatta.

Odaléphetett volna, és elég lett volna, ha ennyit mond: "Nagyon sajnálom, hogy veszekedtem és elszöktem otthonról. Nagyon hiányoztok, és nagyon szeretlek titeket!" Ez a két rövid mondat elég lett volna. És igazat mondott volna, annyira meg akarta tenni. Mert ő sajnálta, tényleg nagyon, nagyon, nagyon sajnálta. Bemutathatta volna nekik a barátait. De nem tette. Később is bármikor írhatott volna, vagy vehetett volna egy repülőjegyet, hogy egyik pillanatról a másikra otthon legyen, betoppanjon az életükbe. Annyira egyszerű lett volna, annyira könnyű! De a büszkesége, meg az átkozott makacssága nem engedte. Nem, mert gyáva volt, sokkal gyávább, mint a katona, aki elszalad az ellenség elől. Gyáva volt, mert félt attól, hogy szeressen.

Észer sem vette, hogy a kis tóhoz sétált. Itt volt a titkos búvóhelyük gyerekkorukban, a testvéreivel a bokrok között bújócskáztak, háborúztak, szaladgáltak. Emlékezett rá, amikor bedobták Fredet a vízbe. Akkor lehetett négy éves, Emilie és Hanna hét, Fred pedig tizenegy. Emlékezett rá, amikor Emilie először lett szerelmes, és először kezdett el járni valakivel. Hanna akkoriban kezdett el komolyabban énekelni. Caroline még nem volt tizenkettő, és emlékezett rá, hogy itt beszéltek meg találkozót, Emilie pedig elmesélte, hogy a szilveszteri buliban az a bizonyos barát megcsókolta. Már nem emlékezett a fiú nevére sem, csak a nővére izgatottságára, a boldog mosolyára és a nevetésére.

Ez volt az a hely, ahol normális gyerekek voltak, nem pedig egy gazdag, milliomos pár csemetéi. Itt töltötték azt a pár lopott percet, ami a szigorú időbeosztásba belefért, itt történtek meg a legfurcsább, legviccesebb és legvidámabb dolgok. Itt volt igazán boldog, igazán nyugodt és jókedvű. Ez a kis tó látta a boldogságát és a szomorúságát, látta, ahogy nőtt, ahogy változott. Magába itta a könnyeit, meghallgatta a bánatait, örömeit, mindig csendesen, mindig bölcsen. Nem szakította félbe, csak a csobogó szökőkút beszélt hozzá, hol együtt érzően, hol szigorúan, hol boldogan és szertelenül. Ez a kis tó látta rajzolni, hallotta dúdolni, hallotta, ahogy a rockzenéjét bömbölteti, hallotta sírni és nevetni. Mindig itt volt, biztosan, visszahúzódóan, szerényen. Nem kereste a feltűnést, de itt volt, még akkor is, ha a kemény teleken néha befagyott. A békét sugározta, a megnyugvást és a továbblépést.

Ez a tó látta gyerekként, látta kamaszként, és most Caroline visszatért, felnőtt már, de mégis vigaszért, tanácsért fordult hozzá. A tó pedig bölcsen hallgatta, mint mindig. Ez a tó látta felnőni...