Időhullám (befejezett)

José

Sziasztok! Jó rég érkezett rész, tudom. Viszont egy darabig elhanyagoltam egy másik blogomat, szóval, remélem, érthető a késlekedés. Most már haladok a történettel, a romantikusabb részeket egy picit félreteszem... Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! Most egy extra hooooszú részt hoztam, remélem, örültök. Nem túl mozgalmas, inkább csak olyan... Na, majd meglátjátok ti. :)

José egy csilingelésre riadt fel. A szobában még sötét volt. Caroline mocorgott mellette. José kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Caroline a távbeszélő készülék után tapogatózik, ami az éjjeliszekrényen villogott. A kezébe kaparintotta, majd fölemelte a fejét. A készülék egyetlen érintésre elhallgatott. A lány visszadőlt a párnára, de José felkelt, hogy birtokába vegye a fürdőszobát.

Amikor visszatért a hálóba, Caroline már újra mélyen aludt.

- Hé, ébresztő! - rázta meg a vállát finoman - El fogunk késni.

- Hmmm? - dörmögött a lány a takaró alól.

Végül elődugta a borzas fejét, pislogott a fényben.

- Visszaaludtam? - kérdezte.

- Igen, de semmi gond. Én már fürödtem.

- Akkor megyek.

- Készítsek reggelit, amíg fürdesz? 

- Nem kell, majd eszünk a reptéren. Minden cuccod megvan?

- Micsodám?

- A dolgaid. A csomagod.

- Igen.

- Akkor mindjárt jövök.

José bólintott, majd leült a kanapéra. Igyekezett nem elaludni, de a szempillái ólomsúlyúnak tűntek. Inkább felállt, és fel-alá kezdett járkálni, mert az kevésbé tűnt valószínűnek, hogy úgy elnyomja az álom. Nemsokára Caroline kilépett a fürdőből. Fekete, rongyos nadrágot viselt sötét ujjatlannal. Vajon mitől szakadt ki ez a nadrág ennyire szabályosan?

- Mehetünk? - kérdezte José.

Caroline bólintott, majd kiléptek, és bezárta a lakást.

- Gyere, erre van a metró.

Caroline előző este elmagyarázta neki, hogyan mennek majd a reptérre. Először felszállnak egy metró nevű föld alatti valamire, aztán a repülőtéren átmennek valami biztonsági ellenőrzésen, ami igencsak veszélyes dolognak tűnt. José félt, hogy valamilyen kérdésre nem fog tudni válaszolni, de Caroline megnyugtatta, hogy nem kérdeznek, csak átvizsgálják őket.

A másik megoldandó probléma az útlevél volt, vagy micsoda - José nem egészen értette, hogyan tud igazolni valakit egy darab papír, és hogy miért kell ez ahhoz, hogy utazzon. De elmentek valahova, valami amerikai követhelyre, egy kitalált mesével, ami igazolja, hogy ki ő. Caroline rengeteg bonyolult szót említett, és eközben José elmerengett azon, hogy milyen nehéz is a jövőben élni. Itt tényleg mindenkiről tudják, hogy hol és mikor született, hol él, kik a szülei, meg még ki tudja hány dolgot? Mindenesetre Caroline kiharcolta, hogy utazhasson, bevetve azt is, hogy kicsoda az apja.

- Remélem, nem kötnek belénk. - mondta Caroline, amíg a föld alatt vártak egy meglehetősen sivár helyen, ahol pár részeg ember nevetgélt. - Ha eljutottunk apámékhoz, akkor már minden el van rendezve, olyan okmányokat szerzünk neked, aminél jobb nem is kell. Pénzzel mindent meg lehet oldani, én aztán tudom. Mindjárt itt a metrónk.

Pár pillanattal később fülsiketítő csörömpölés közepette megérkezett egy valami... Ez volt talán a legijesztőbb José jövőbeli kalandjai közt. Olyan volt, mint egy gigantikus százlábú, lábak nélkül, egy hosszú, négyszögletes giliszta, az elején két fényesen világító hogyishívjákkal, amik szemként világítottak.