Időhullám (befejezett)

Julia

Helló! Remélem, tetszett a tegnapi rész :) Újra átlapoztam a történetet, és láttam, hogy már rég nem volt rész Julia szemszögégéből. Remélem, tetszeni fog! :) 

Viszont van még egy fontos dolog: én Belgiumban lakom, és holnap indulok Magyarországra. Mivel itthon nincsen internet, rész legkorábban április negyedikén, hétfőn várható. Viszont majd előre megírom a őket, szóval akkor több lesz egyszerre.

Julia körbenézett. Pedro húga, Elisa büszkén pillantott körbe. Julia egy keskeny előszobában állt, elég sötét volt. Jobb kéz felé egy fa lépcsősor vezetett fel az emeletre, a korlátot kisebb-nagyobb pomponok díszítették. Korábban Elisa elmagyarázta neki, hogy ő meg az anyukája díszítgetik a házat, amikor van idejük. A lány nagyon büszke volt arra, hogy milyen jól tud bánni a tűvel és a fonalakkal, és Julia megértette, hogy miért. Egy kis komódon gyönyörű hímzett terítő terült el, elképesztően élethű madárkákkal.

Elisa izgatottan felszaladt a lépcsőn, Julia pedig követte. A felső emeleten egy világos folyosó vezetett végig, két oldalán névvel ellátott ajtók, a folyosó végén pedig egy üvegajtó, ami egy nagy erkélyre vezetett. Elisa balról a második ajtóhoz trappolt, amin egy apró, művészi faliszőnyeg függött. Amennyire Julia saját kezűleg köthette, a különböző színű szemek kirajzoltak egy díszes E-t, majd egy kevésbé hivalkodó l-t, i-t, s-et és végül egy a-t.

Amint belépett a szobába, elmosolyodott. Míg a ház többi része kínosan rendezett és tiszta volt, Elisa szobája rendetlen volt, és elképesztő mennyiségű szín uralta. Az apró szobának majdnem az egész falát elfoglalta egy széles ablak, így itt a természetes fény bőven elég volt, akármilyen felhős is az idő. Alatta íróasztal állt, egy meglehetősen kopott gurulós székkel. Az íróasztalt kötésminták, mérőszalagok és tűkkel teli dobozok uralták, a néhány tankönyv szinte betolakodónak tűnt.

A bal oldali falnál egy ruhásszekrény és egy alacsonyabb asztalka állt, rajta félbehagyott kézimunkák garmadája. Volt ott párnahuzat, kötött sapka, babaruha, horgolt terítő és egy kisméretű falidísz, megkezdett mintával. Az ajtó két oldalán nagy, piros és fehér ládák álltak, amikből színek szerint rendszerezett fonalak és cérnák kandikáltak ki, csinos gombolyagokba tekerve. Az apró munkaasztallal szemben egyszerű ágy állt, amit elborítottak a díszes plédek, hímzett párnák, színes takarók és apró, horgolt figurák.

A földön hatalmas, bolyhos piros szőnyeg terpeszkedett, melyet rengeteg fonal, ruha, pár könyv és füzet, meg némi szemét borított. Az egyik sarokban egy kék vödör állt, melyet használhatatlan, maradék fonal-, anyag- és cérnamaradékok töltöttek meg. Az ágy felett egy polcon néhány könyv árválkodott, kisebb szuvenírekkel egyetemben. Julia látta egy félig leomlott amphiteátrum picurka makettjét, Róma felirattal, meg egy furcsa, szürke torony, a megfejthetetlen Párizs felirattal és még több kis szobrocska, színes, összecsukható lapok, képekkel, a belsejükben különféle jókívánságokkal.

- Azokat a képeslapokat a nagymamám küldte -fecserészett vidáman Elisa - ő olasz, szóval csak keveset látjuk egymást, szünetekben, vagy ilyesmi. Anyukám olasz, azért van nekem is olasz nevem. Szóval, mit csináljunk? Akarsz társasjátékozni? Gondolom, a kötögetés nem kötne le túlzottan! - nevetett.

Julia nem tudta, mi az a társasjáték, csupán valami halvány elképzelése volt, hogy olyasmi lehet, mint a kockázás.

- Jó - mosolygott. Nagyon izgult, nehogy elárulja magát, hogy ő a múltból jött.

- Akkor mindjárt jövök, várj meg itt! - mondta, és fürgén felpattant. Mire Julia egyet pislantott, már nem volt sehol.

Julia elgondolkozva nézelődött. Furcsállotta a ládák anyagát. Semmire nem hasonlított, amit ismert. Színes volt, enyhén érdes, a felülete olyasmi volt mint a kőnek, de sokkal hajlékonyabb, vékonyabb és rikítóbb volt. Melegebb is. Viszont fa sem lehetett, nem volt szálkás, és nem látszottak rajta a jellegzetes mintázatok amik a fa bútorokat jellemezték. Az ágyon és az íróasztalon látszott, hogy fából vannak, akárcsak a szekrény és a polc. Vas sem lehetett, vagy semmilyen fém: tompán áttetsző volt, fénytelen felületű, nem olyan hideg és csillogó mint a vas vagy a réz.

Az ajtó hirtelen fölpattant, és egy hatalmas, puha valami türemkedett be a nyíláson.

- Összefutottam anyával - morgott Elisa, miközben próbálta betuszkolni a dolgot az ajtón - aki azt mondta, hogy először ágyazzunk meg, úgyhogy hoztam egy matracot... Meghúznád, kérlek?

Julia fölállt, egy picit elrugdosta a holmikat az útból, majd megfogta a dolog - a matrac - másik végét, és rángatni kezdte. Miután végül sikerült elhelyezni, és be is ágyaztak, a szobában már gyakorlatilag semmi hely sem maradt. Ezután leültek egymással szemben a matracra.

- És hogyhogy a nővéred meg a bátyád Amerikába ment?

- Hát, José ő nem a bátyám, hanem a nővéremnek a...

- A pasija?

- Ööö, igen - Julia magában imádkozott, hogy a "pasi" szó azt jelentse, amire gondolt. - Szóval, Caroline csak a féltestvérem, és meghalt az anyukája, úgyhogy a temetésére mentek. - végül is nagyjából igazat mondott, csupán az nem igaz, hogy Caroline a féltestvére.

- Ó, részvétem. Kedvesnek tűnt így távolról.

- Igen, nagyon kedves - motyogta Julia. - Akkor nem társasjátékozunk?

- De, tényleg - nevetett - de akár filmet is nézhetünk. Mit szólsz?

- Oh, rendben, lehet. - igyekezett lelkesnek mutatkozni.

Ezután Elisa felsorolt vagy húsz "filmet", majd megkérdezte, hogy látta-e valamelyiket. Miután mindegyikre nemmel felelt, a lány egy ideig sopánkodott, hogy ő semmit nem ismer (ha tudnád milyen igazad van! - gondolta Julia) Végül Elisa előkapott valami szerkezetet az íróasztal egy fiókjából, és elindított egy filmet, aminek már a címét sem értette. Valami Piszkel vagy ilyesmi.

Először megijedt, hogy emberek vannak a fura dobozban, méghozzá beszélnek is - de végül úgy gondolta, ez olyasmi lehet, mint egy festmény, csak valahogy mozog - tehát nem igazi, kitaláció.

Amikor vége lett, még sokáig beszélgettek. Julia többször félt, hogy rosszat mondott és elárulta magát, de Elisa úgy tűnt, mindig talált magának egy magyarázatot, amire Julia készségesen rábólintott. Végül megkönnyebbülten kapcsolta le a lámpát, és úgy érezte, mégis Caroline-nak és Josénak volt igaza. Azt hitte, könnyedén boldogul majd, de itt annyira sok volt az ismeretlen és érthetetlen dolog! És még napokig itt kell lennie... Kezdett félni.