Időhullám (befejezett)

José

José nem értett semmit Fred és Caroline párbeszédéből, de remekül le tudta olvasni az érzelmeket az emberek arcáról. Ez a képesség szükséges volt a munkájához, hiszen fel kellett tudnia ismerni, ki hazudik, ki mond igazat, hogy a teljes igazságot hallotta, vagy csak egy részét. Ezért aztán látta, hogy miről folyik a szó: először Caroline megpróbálta tagadni az igazságot, de Fred nem hitt neki - egyértelmű volt, hogy mindent hallott. Végül Caroline megerősítette, amit Fred már eleve tudott, és a testvére valami komolyat mondott neki. Talán ígéretet tett?

Egy pillanatig néma csönd volt, ahogy az ajtóban ácsorogtak, majd Caroline megfogta a csuklóját.

- Gyere, elkésünk. Fred?

- Menjünk.

Fred furcsán méregette Josét. Ennyit arról, hogy barátok lehetünk. Nyilván nem nagyon tetszik neki, hogy a testvére holmi múltból szabadult inkvizítorokat pátyolgat; gondolta José. Fred közelebb húzta magához a húgát. Lementek az étkezőig - gyönyörű volt, a hatalmas, faragott asztalt gyertyatartók és virágcsokrok díszítették, a finoman metszett kristálypoharakba vörösbort töltöttek, a falakon pedig tájképek és díszes tükrök lógtak.

Ez a közeg sokkal kevésbé volt idegen José számára, mint Caroline apró madridi lakása, vagy repülőtér. Nem lepődött meg azon, hogy szolgák hozzák ki a fogásokat, és úgy érezte, mintha otthon lenne a villájukban. Nem esett nehezére, hogy tökéletesen fogja az evőeszközöket, hogy elegánsan üljön és egyen, vagy hogy udvariasan társalogjon Caroline családjával.

A vacsora eleinte elég feszült volt, de a végére egészen oldott lett a hangulat. Most is Caroline apja, Señor Daniels beszélt a legkevesebbet, inkább csak figyelte egybegyűlt családját. Caroline ikernővérei közül az egyik házas volt, és jelen volt a férje, Ahmed is. Ez a férfi leginkább a Spanyolország déli felét ellepő mórokra hasonlított, akikkel sokat hadakoztak a spanyol hadak. José több  virrasztáson is részt vett, ahol a katonák épségéért és a győzelemért imádkoztak.

José a vacsora alatt többször is észrevette, hogy Fred összehúzott szemmel figyeli, de amikor ő nézett rá, Fred mindig elkapta a tekintetét. Fél tőlem; állapította meg José.

- José - szólította meg a szomszédja, Emilie - Lina azt mondta, hogy te egy világi rendhez tartozol, de mit is jelent ez pontosan? Mármint, én úgy tudtam, hogy a szerzetesek nem házasodhatnak.

Ez volt José állítólagos munkája. A mesét Caroline találta ki, megkérdezte Josét, hogy vannak-e az egyháznak olyan tagjai, akik valami módon szerzetesek, de nem kell egy apátságban lakniuk, és lehet családjuk. José a világi szerzetesrendeket javasolta, és Caroline utánanézett, hogy ezek még mindig léteznek-e. Igaz, hogy ezek a közösségek nem biztosítottak önálló megélhetést a tagjaiknak, de Caroline úgy vélte, hogy a családja eléggé járatlan a vallásos ügyekben ahhoz, hogy elhiggyék, hogy ez a foglalkozása. Mellesleg José állítólag alkalmi munkákból tartotta fenn magát, ha valakinek mégis kétségei támadnának.

- A valódi szerzetesek tényleg nem, - ismerte el José - de a világi rendeknek éppen az a lényege, hogy sok dologban kövesse a szerzetesek életét, de ne zárja el az embereket a hétköznapi elfoglaltságoktól.

- Például?

- Például lehet saját munkám, családom vagy házam, de ha tagja vagyok egy ilyen közösségnek, akkor rendszeresen találkozom velük, és közösen imádkozunk vagy olvassuk a Bibliát, megbeszéljük a gondjainkat, közösen misére járunk, stb.

- Tehát te dolgozol ezen kívül?

- Igen, de kisebb alkalmi munkákat szoktam végezni. Volt már egyszer-kétszer, hogy elgondolkodtam rajta, hogy fogadalmat teszek és szerzetesnek állok, de...

José elharapta a mondatot. Nem igazán tudta, hogy mit mondhatna, de úgy gondolta, hogy ez így is érthető. Emilie azt lát a mondat végébe, amit akar.

- Értem. És mondd csak, mennyire komolyak a dolgok Linával?

José némileg felháborodott az új témán, szívesebben beszélt volna még a szerzetesrendekről, de nem mutatta. Rendben van, hogy ez a lány Caroline nővére, de akkor is, ez csak kettejükre tartozott! Ráadásul nem egészen volt biztos benne, hogy erre mit kell válaszolni, így inkább húzta az időt. Bekapott egy falat húst, majd ivott egy korty bort.

- Egészen pontosan hogy érted?

- Hát, tudod, hogy mennyire gondoljátok komolyan ezt az egészet? - Emilie mindent tudó arcot vágott, majd gyorsan hozzátette: - Ha nem vagy indiszkrét.

De, indiszkrét vagy, akarta mondani José, de inkább csak óvatosan kikerülte a kérdést. Emilie olyasfajta nőnek tűnt, akit mindig érdekelnek az aktuális pletykák, és mindent tudni szeretne.

- Azt hiszem, nem nagyon gondolkodtunk még ezen.

- Értem. - Emilie csalódott arcot vágott, és José megsajnálta.

- De... Caroline nevében semmit nem mondhatok - kezdte - de, igen, azt hiszem, komoly a dolog.

Emilie-t láthatóan felvillanyozta a válasz, majd elkomorult a tekintete.

- Vigyázz rá, rendben? Nem volt egyszerű élete, akármennyire is úgy tűnik. Ha nem gondolod komolyan, szakítsatok most, mert szerintem ő tényleg számít valamire. Csak... csak ne törd össze.

José bólintott, majd csendben tovább evett. Ez a néhány mondat megdobogtatta a szívét, és olyan kérdéseket kellett föltennie magának, amilyeneket még sohasem. Az idő további részében csendesen töprengett - mennyire komolyan gondolja? És Caroline? Ő mennyire gondolja komolyan?