Időhullám (befejezett)

José

1416 május 8.

José Sanchez elégedett volt.

Ma töltötte be a 24 életévét, és mint minden ilyen napon, átgondolta élete legfontosabb eseményeit.

1392. megszületett Spanyolország egyik legbefolyásosabb családjában. A nagybátja a Madridi püspök, az egyik főinkvizítor, az apja a király tanácsadója az anyja pedig a királyné egyik udvarhölgye.

1399. Madrid egyik legelismertebb tanítója neveli.

1411. belépett egy dominikánus szerzetesrendbe.

1413. pappá szentelik.

1414. belép az inkvizícióba.

Villámgyorsan emelkedő karrierjét az apja, a nagybátyja és a király egyengette, az udvar egyik legfiatalabb személyisége volt, és mindenki azt jósolta, hogy egy napon átveszi nagybátyja helyét. Az ifjú, de annál ambiciózusabb inkvizítor még többre vágyott. Bíboros, netán pápa akart lenni. És az élete tökéletes irányba tartott, tökéletesen arrafelé, amerre tervezte.

Kilépett a parkba, hogy sétáljon egy kicsit a balzsamos levegőben. Szerzetesi ruháján fényesen csillogott az inkvizíció jelvénye. Büszke volt rá, hiszen rengeteget tanult érte, hogy mindenben kivívja apja elismerésést, ellentétben a bátyjával, aki ugyanolyan nagyravágyó volt mint ő, de lusta és szabálykerülő. Igen, Carlos gyakran kicsapongott, volt hogy hosszú napokig ült a szobájában morogva, hogy miért nem halad fölfelé a ranglétrán, akár az öccse, vagy kilovagolt és senkinek sem volt sejtése sem, hogy mit csinál, hová jár. Hosszú éjszakákat töltött rosszhírű bordélyokban Madrid legjobb prostiai közt.

Az öccse megvetette ezért: ő keményen megdolgozott a felemelkedéséért, soha egy miséről sem hiányzott, mindig elment a király fogadásaira, minden parancsolatot betartott, háromnaponta gyónni ment és mindig mindekivel udvarias és alázatos volt.

Carlos pedig azzal vádolja, hogy elrabolta a helyét az apjuk szívében, és folyamatosan a királynak nyalizik. De José nem akart erre gondolni. Helyette a legutóbbi pereire gondolt: egy fiatal lány elítélése, akinek a házából különös zajok hallatszódtak, míg hosszas vallatás után beismerte, hogy boszorkány.

Emlékezett egy férfira,aki a feljelentés értelmében gyerekeket fojtott meg, a lelkükön pedig újabb és újabb éveket, asszonyokat és aranyat vásárolt az ördögtől.

A természet gyönyörű volt. Megállt egy almafa alatt és elmormolt egy imát, majd evett egyet a gyümölcsből. Emlékezett Éva történetére: " Vett tehát a gyümölcsből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle."  Ez az almafa azonban nem volt tiltott, José pedig élvezte a savanyú ízt. Az alma még apró és zöld volt, éretlenebb nem is lehetett volna, de jólesett az ünnepi vacsora után.

Ahogy sétált, az ösvény kavicsból kövezetté vált, a gyep pedig megtelt emberekkel. Néhány perc után homlokráncolva megállt. Hova kerültem? Gondolta. A köznépet sohasem engedték volna a házuk közepébe, a Sanchez család túlságosan magas rangú volt. Ez azonban nem köznép volt, furcsa ruhát viseltek, és furcsán viselkedtek.

Rengetegen voltak. Családok, párok, baráti társaságok. Rémisztően festettek: a nők nem tisztességes ruhát viseltek, hanem nadrágot, mi több olyat, ami egészen a lábukra tapadt, mintha direkt ki akarná emelni a formájukat. Mások olyan rövid szoknyát viseltek, hogy kilátszott a combjuk, a felsőrészüknek pedig nem volt ujja, így az egész karjuk és gyakran a válluk is kilátszódott. Különös, lapos dobozokat simogattak, amiknek minden simításra változott a felszínük. Különös, dübörgő, visító hangok hallatszottak, amiről kiderült, hogy zene képpen hallgatják.

Egy csoport huszonévest látott egy tó mentén. Ez nagyon különös volt, mert a birtokukon nem volt tó. Ez volt a legborzasztóbb társaság. Rettenetes káromkodásokat kiabáltak egymásnak, valami füstölgő, büdös rúd végét szopogatták és füstfelhőket köpködtek, kettejüknek színes, középen felálló hajuk volt. Az egyik különös dobozból egy férfi jajgató hangja hallatszott és valami mély, dübörgő aláfestő hang.

Több gyereket látott, akik egy labdát rugdostak össze-vissza, sokakat látott, akik nem fehér bőrűek voltak, és többen nyíltan viselték más vallások jeleit. Több nő kendőbe csavarta a fejét, mások ugyan kereszteket viseltek, de úgy viselkedtek, amitől a legelzüllöttebb eretnek is visított volna. Mások jól láthatóan zsidók voltak és ezt nem is titkolták, egy lánytársaság pedig felhúzta a pólóját a hasáról, hogy sötétebb legyen a bőrük.

José úgy érezte magát, mintha minden földrész legelvetemültebb lázadóit és legmegátalkodottabb bűnözőit látná egy helyre összegyűjtve. Sok fiatal kézenfogva sétálgatott, mások egy bokor mögött szégyentelenül csókolóztak. Látott több olyat is, akikről azt sem tudta megállapítani, hogy férfi-e vagy nő, és látott egy házaspárt két gyerekkel, ahol a nő magáról megfeledkezve szidalmazta a férjét, amiért nem takarított ki, és nem figyelt eléggé a gyerekeire, amíg ő dolgozott. A férj meg sem mukkant, bűnbánóan lesütötte a fejét mint egy jó asszony, aki tudja, hogy vétkezett. Döbbenetes volt.

Mindeme szörnyűségek megkoronázása képpen meglátott két lányt akik a tóparton ültek összebújva mint... mint... mint a szerelmes ifjú házasok. José erre futni kezdett, amíg el nem ért egy kihaltabb részt, ahol leroskadt egy padra és elborzadva zokogni kezdett.

*

Időközben kezdett lemenni a nap és a park kezdett kiürülni. José rettegve gubbasztott a padon. Miután összeszedte minden maradék lélekjelenlétét, rászólt egy arra járó lányra, hogy nem szégyelli-e magát, amiért ilyen ruhákban mutatkozik. A lány csodálkozva nézett rá, furcsálkodva pillantott végig a ruháján és továbbment. Amikor utánakiáltott - Jöjjön vissza, én inkvizítor vagyok! - azt mondta:

- Melyik elmegyógyintézetből szöktél meg? - és elmenekült. José nem tudta mire vélni, és azóta csak ült a padon és egyre mélyebb kétségbeesésbe kergette magát.

Valaki megszólította. José felismerte, a tóparti fiatalokból álló banda egyik tagja volt. Minden fekete volt rajta, a szoknyája, a bő, ujjatlan fölsője és a bakancsa is. Szőke hajába fekete és piros csíkokat festett és a szemébe lógott. José rettegve pillantott rá.