It is What it Is - LT ff

1. || 22. fejezet

- Az leszek. - mosolyogtam biztatóan, majd én is felvettem téli öltözékem, és elhagytam a házat.

Gyomorgörcsöm volt, mivel vissza kell oda mennem, ahonnan egy hete még szabadulni akartam, és viszont sose látni ezt a helyet. Viszont tisztáznom kell a dolgokat, hogy le tudjam zárni azokat.

Bejelentettem, hogy Jane Bellhez jöttem látogatóba, majd elvezettek egy teremhez. Egy időben én is itt ültem, csak az asztal másik oldalán.

Helyet foglaltam a kis fa széken és vártam. Nagyon reméltem, hogy fogadni fog.

Hirtelen csörömpölésre lettem figyelmes. Kinyitották a vasajtót, s Jane sajnáló arccal közelített felém. Szembe ült velem, felrakta megbilincselt kezeit az asztalra, majd hátradőlt a széken.

- Őszintén szólva, meglepődtem, hogy egyáltalán képes vagy a szemembe nézni ezek után anélkül, hogy megütnél, vagy bármi más.

- Nem az a fajta ember vagyok. Tudnom kell néhány dolgot. - mondtam neki komolyan. - Miért nem mondtad el, legalább csak nekem?

- Én sem tudtam pontosan kit bántok! Bob nem volt hajlandó elmondani semmit, de mint hallottad, kellett az a pénz.

- És képes voltál ezért ilyet tenni? Nem ismerek rád! Te nem az az életvidám, aranyos kis Jane vagy, akit megismertem. Hogy tehetted? - háborodtam fel. Tudtam, hogy le kell nyugtatnom magam, de egyszerűen nem ment. Akaratlanul bevillant a fejembe egy kép Tináról, ahogy szenved. Borzasztó.

- Sajnálom Alice! Nagyon megbántam utólag, nem csak azért mert rokonod, hanem mert egy ártatlan ember életét veszélyeztettem. Nem csak úgy mondom, tényleg! Hazamentem, napokig nem ettem, nem tudtam tükörbe se nézni. - sírt. Láttam rajta, hogy igazat mondd, így nekem is kicsordult egy ártatlan könnycsepp a szememből. - Azután pár nappal viszont láttam, mikor a rendőrök rátaláltak egy árokban. Ott voltam. - mondta, mire jobban megindultak a könnyeim. Az egész magam elé vetítődött. - Sosem éreztem olyan érzést a szívemben, mint aznap. Szomorúság? Sajnálat? Düh? Nem tudom. Viszont a tudat, hogy én tehetek róla, szétszed mai napig.

- Mi történt vele pontosan? - tettem fel a kérdést.

- Biztos tudni akarod? Szerintem nem kellene.

- Ahhoz, hogy végleg elengedjem, tudnom kell pontosan. Ezért vagyok itt.

- Brutálisan megverte, majd egy késsel hasba szúrta. - remegett. - Utána pedig kidobta az árokba, olyan helyre, ahol nagyon kevés ember jár.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

- De ha tudta, hogy nem ő az a lány, akkor miért nem hagyta békén? - idegeskedtem.

- Nem akarta, hogy elszólja magát. Így végzett vele.

- Istenem! Milyen egy elbaszott ügy! - sírtam fel, így már nem tudtam kontrollálni magam. Azt hiszem, elszakadt az a bizonyos cérna.

- Hidd el, Ali, tudom! - suttogta.

- Azt csak hiszed. Ha nem történt volna ez a kis "bakitok", valószínű még élne egy számomra nagyon fontos lány! De te aztán nagyon tudod! - akadtam ki.

- Tényleg nagyon sajnálom Ali, én nem így akartam, tényleg nem! - csuklott el a hangja. - Istenem! - tette a kezeit a szája elé.

- Lejárt az idő. - jött be az őr. Szó nélkül felálltam és otthagytam őket. Nincs több mondani valóm Janenek. Amire képes volt, azok után nem. Még ha nem is Tináról lenne szó, akár csak egy másik ártatlan emberről. Szerintem a pénz nem túl jó indok. Megértem, hogy szüksége volt rá, de pénzszerzésnek ezer más formája is létezik. Pont ilyenbe kellett belefutnia? Azt hittem, sokkal érettebb ennél.

A főtéren sétáltam keresztül, de nem hazafelé tartva. Reggel olvastam a telefonomban egy SMS-t, miszerint egy általános iskolai barátnőm, aki Manchesterben tanul egyetemen, most itt van. Gondoltam meglátogatom, és beszélgetünk az elmúlt időszakról.
Egy egyszerű kis szállodában van, oda vezetett utam. Mikor odaértem, kopogtattam szobája ajtaján, kis idővel pedig kinyitotta.

- Alice! - sikított.

- Amanda! - tártam szét karom, s azonnal feltűnt gömbölyű hasa. - Úristen! Ugye te...

- Igen. Várandós vagyok!

- Gratulálok nektek! - öleltem végre meg.

- Köszönjük, gyere be! - intett, így is tettem. - Kérsz kávét? Teát?

- Tea jó lesz. - mosolyogtam, majd leültem a kis asztalhoz. Mikor leült a két csésze teával, megkezdtük a beszélgetést.

- Mennyi idős vagy? - kérdeztem izgatottan.

- Jövő héten leszek 6 hónapos! Annyira boldog vagyok! Várj, hozok ultrahang képeket! - pattant fel, s kivette táskájából az apró fotókat, majd elém rakta. Annyira örültem nekik, jó volt boldognak látni Amandát.
Mint mindenki tudja, a nők bármiről képesek órákat csevegni, így voltunk mi is. Mire ránéztem az időt, két óra is elment az érkezésem óta.

- Hova akarsz menni egyetemre? - kérdezte.

- Még pontosan nem tudom, csak annyit, hogy egészségügyre valahová. - mondtam neki.

- Az jó dolog. - emelte szájához csészéjét. - És Tina hogy van? Nem hallottam róla semmit, a tanév kezdete óta.

Hirtelen meg sem tudtam szólalni. Tehát nem tudja. Ilyenkor mindig azt a választ adtam: "Nagyon jól van, minden oké." De most nem mondhattam ezt.

- Tina... Ő sajnos már nincs köztünk. - jelentettem ki, s majdhogynem kiköpte teáját.

- Most ugye csak viccelsz? - nézett rám kétségbeesetten, míg nekem is legurult egy könnycsepp, megráztam fejem. Nem jó ilyet mondani egy állapotos nőnek.

Hirtelen megcsörrent a telefonom. Emily neve villogott a képernyőn.

- Elnézést. - fogadtam a hívást. - Hali Em, mizu?

- Nem tudod Louis merre van? Tegnapi buli óta nem láttam, és nem veszi fel a telefont. - hangja remegett, én is egy kicsit megrémültem.

- Nálunk aludt, majd reggeli után hazament, azóta nem láttam. - mondtam neki. - Biztos nincs semmi baj, Em, lehet a haverjainál van, és nem hallja, hogy hívod. - nyugtattam.

- Remélem. Köszi, nem is zavarok. - monda, majd köszönés után letettük.

Amandának segítettem feldolgozni a hírt, majd elmeséltem ennek "csodálatos" következményeit, utána pedig indultam haza, mert már későre járt. Mivel tél van, ez azzal jár, hogy hamarabb sötétedik.

Egyedül sétáltam az utcákon, majd egyszer csak egy ember megkopogtatja a vállam. Megfordultam, és Louis volt az.

- Szia! - mosolyogtam. - Emily keresett...

- Miért voltál ma a börtönnél? - tette fel a kérdést idegesen. - Annál a gyökér Bobnál voltál, mi?
Megijedtem viselkedésétől. Nagyon rég nem volt ilyen hideg velem.

- Janenél voltam. Figyelj, muszáj voltam vele beszélni... - kezdtem bele, majd az üres utcába behajtott egy kocsi, a fénye zavarta a látásom. Azt hittem, hogy tovább megy. Hirtelen egy ember szállt ki, arcát alig láttam, s a következő pillanatban hasba rúgta Louist, aki a földre esett.

- Hé! Mit csinálsz? - tettem fel a kérdést, amit nem kellett volna. Előkapta zsebéből kését, s ösztönösen felemeltem a kezem. Felhúzta Louist a földről, és be akarta szuszakolni a kocsiba, én pedig hátulról rátámadtam.

- Azonnal engedd el!! - kiáltottam, de egy kézzel ellökött, neki a villanyoszlopnak. Jobb karomat erősen beütöttem, ahogy a fejemet is. Mire észbe kaptam, már elhajtott.

Szaporán vettem a levegőt, megjelentek könnycseppjeim is. Zsebemből előkutattam telefonom gyorsan, és a rendőrséget tárcsáztam.

Nagyon féltem, hogy esetleg az lesz vele, mint Tinával. Bele se tudtam gondolni.
Ott ültem a földön, fáztam, remegtem, de nem főként a hidegtől, hanem a történtektől.

- Haló, rendőrség? Alice Parker vagyok, és egy emberrablást szeretnék bejelenteni.