A RÉM

36.

Isabell

Amikor felébredek egyedül teszem, ahogy azt sokszor, szinte mindig. Jeonnal alszom el és nélküle ébredek.
Felnézek a plafonra, és arra gondolok, hogy a szerelem és a boldogság nem jár kéz a kézben. Ez pontosan igaz ránk is. Úgy hiszem, hogy a mi szerelmünk örök, de boldogok sosem leszünk. Néhány pillanatnyi boldogság jár csak nekünk, azután a szenvedésé a lehetőség. Ami persze nagyon bír minket, talán mi vagyunk a kedvencei, mert folyton visszajár. Ezzel a tudattal kelek ki az ágyból. Örök szenvedésre vagyok ítélve, de most boldog vagyok, ezért kihasználom a pillanatot és alávetem magam a szenvedélyes férfinak, aki biztos éhes már, készítek valami finomat.

Míg a gardróbba válogatok, mit is vehetnék fel, addig megcsörren a telefonom. Szép akarok lenni, elbűvölő, azt akarom, Jeon úgy nézzen rám, hogy kiessen a szeme, a farka pedig kőkeményen ágaskodjon a nadrágjában. Visszamegyek a hálóba, a telefonom az éjjeli szekrényen, lehúzom a töltőről, és a kijelzőre pillantok, Jimin. Ilyen korán, még csak nyolc óra?

- Szia, édes drága hugicám! - a hangja meglepően vidám, és a megszólítása sem mindennapi.

- Szia, mitől vagy ennyire feldobva? - a telefont a fülemnél tartva visszamegyek a gardróbba és tovább válogatok a ruhák között.

- Ha azt elmondom... zseni vagyok érted, egy kibaszott zseni vagyok.

- Igen, ezt eddig is tudtam.

- Ide kell jönnöd, mutatni akarok valamit.

- Rendben, de van egy kis dolgom.

- Intézd el gyorsan, mert ezt látnod kell. Eszméletlenük tehetséges vagyok.

Túlzottan nagyképű, de nem rovom fel neki. Mindig is az volt.

- De hova is kell mennem pontosan?

- A laborba. Itt vagyok, és alig várom, hogy elmondhassam. Imádni fogsz, érted imádni fogsz. Térdre borulsz előttem és isteníteni fogsz a zsenialitásom miatt.

- Azért, ne ess túlzásba. - mosolyogva forgatom a szemem, persze tudom, hogy csak szórakozik, de néha túl lő a célon.

- Tényleg, komolyan, hidd el, nem túlzok. Szedd össze magad, és a csinos popód hozd ide.

- Mi köze a popómhoz?

- Semmi, tűkön ülök. Mikor vagy várható?

- Figyelj, találkozóm van valakivel, azután megyek, de mivel nem itt vagy a szomszédba, ezért nem leszek ott egy órán belül.

- Tudod mit, gyere helikopterrel. Jeon úgy sem használja szinte soha, a labor tetején leszállhatsz. Ki van építve. Siess. Oké?

- Oké, oké sietek. - megugrok, mikor észlelem, hogy Jeon az ajtóban áll.

Elmosolyodik azon, hogy megijedtem.

- Szia Jimin. - bontom a vonalat, és máris a szerelmesen pislogó férfi nyakába fonom karjaimat.

- Ki volt az? - kérdezi, miután megcsókolt.

- Jimin, azt akarja, hogy oda menjek.

- Minek?

- Mert egy zseni. - kacéran elnevetem magam. Jeon pedig belemarkol a fenekembe.

- Rendben, nekem is mennem kell. Vigyázz magadra. És vidd magaddal Yoongit. - nem tetszik a túlzott aggodalma, de megértem.

- Yoongit?

- Igen.

- Oké - beleegyezem.

Nem engedem el addig, még szenvedélyesen meg nem csókol, nedves akarok lenni, érezni akarom, hogy nő vagyok, hogy a testem bizsereg és utána akarok sóvárogni egész nap. Egyik kezem elveszem nyakáról, és ágyékára simítom. Igen, kemény, ahogy sejtettem, bemerészkedem a nadrágjába. Elég szűk, de az ujjaim vékonyak és habár nehezen, de hozzá férek és rámarkolok merevségére, amire ő felnyög, és gyengéden ajkamba harap, a fenekem pedig olyan erősen markolássza, hogy biztos nyomot hagy rajta. Telhetetlen vagyok, a lábam köze lüktet, szinte fáj annyira kívánom, a kezem olyan ütemben mozgatom, ahogy csak bírom, előváladékától, átnedvesedik bőröm, nem bírom, magamban akarom erezni, kihúzom a kezem és kigombolom nadrágját.