A RÉM

22.

Isabell

Meglepően jól aludtam, persze ez köszönhető Dr. Kamphangennek, az altatója bevált, ha nem veszem be este a fehér és lila színű pirulákat, akkor rémálmok gyötörnek, újra és újra átélek minden percet, amit Radamessel töltöttem. Persze mindig megpróbálkozok hátha most nem, de sosem jön be és mivel ez az első éjszakám itt, jobbnak láttam nem kísérletezni.

Percekig a plafont bámulom és próbálom összerakni a gondolataimat. Tudom miért vagyok itt, azt is tudom, hogy Jeontól nem egyszerű megszabadulni. Csak is akkor enged el, ha ő úgy gondolja. Ismét fogoly vagyok, ismét ennek a háznak rabja vagyok. De most már nem uralkodhat felettem, soha nem bocsájtok meg. Ezt meg kell értenie és el kell engedni, fontosabb dolgaim vannak, minthogy az ő lelkét ápoljam. Összeszedem magam, mivel a természet győzedelmeskedik felettem, az alhasam már szurkál, még a gyomrom korog. Remek.

Szinte hangtalanul sétálok le a lépcsőn, ha nem muszáj nem akarok vele beszélni, nincs miről beszélnünk, viszont éhes vagyok. Talán Marion készített valami reggelit. A lépcső alján megtorpanok, ínycsiklandozó illatok kúsznak orromba. Éhes vagyok, nagyon is. Elfintorodom azon, hogy most érzem magam igazán éhesnek, eddig képes lettem volna meglenni egyetlen falat étel nélkül is, most viszont úgy érzem kiszakad a gyomrom.

Lassan a nappaliba fordulok. Ahol azon nyomban a szemem elé tárul a konyha és benne a séf, aki a finom illatokat generálja. Egyetlen fekete melegítő nadrág takarja izmos testét. Nem vett észre, vagy csak úgy tesz mintha nem látna. Nem sokszor volt alkalmam látni, hogy a konyhában sündörög. Persze akadt néhány szép emlék, de nem akarok ezekre gondolni és látni sem akarom. A tetoválásai még sem engedik, hogy elfordítsam a fejem, a vörös mandalát látva, a szívem megsajdul, megrázom a fejem, nem én nem könyörülhetek sem rajta sem magamon és senki máson ezen a kibaszott világon. Épp sarkon fordulnék, mikor megszólít.

– Jó reggelt. Hova ilyen sietősen? – Túlzottan nyájas. Megtorpanok, majd hátra fordulok, a tekintete esdeklő, azonban testtartása magabiztos, ahogyan járása is, ahogy megindul felém. – A kedvencedet készítettem. Ülj le, már is tálalom.

– Igazán nem kellett volna fáradnod – gúnyosan felelem, miközben a fejem lassan hátra döntöm, mert minél közelebb kerül én annál kisebbnek érzem magam. És valóban az vagyok.

– Soha nem fáradság. Szeretlek, és mindent jóvá akarok tenni – suttogja és ebben a hanglejtésben valóban benne van, mint elszántsága, mint fájdalma. Halványan a biccentek, majd kikerülöm és az asztalhoz ülök. Nem miatta, csak is a gyomromban keletkezett űr miatt, olyan érzésem van mintha hetek óta nem ettem volna.

Jeon feltálalja a reggelit, nem ellenkezem vele, neki állok és jó ízűen falatozok. Megrémiszt, milyen jól esik a főztje. Miért? Nem értem, miért. Nem nézek rá, még véltlenül sem, de tudom, hogy ő engem vizslat, a pillantása felperzseli a bőröm, hozzám sem kell érnie, mégis olyan mintha ujjbegyei fel és le járkálnának a karomon, libabőrös leszek és nyugodt, túlságosan is nyugodt. Nem ezt kellene éreznem, gyűlölnöm kellene, és ingerültnek lennem, csupán attól hogy egy asztalnál ülünk, de nem.

– Hogy ízlik? – Kérdezi, miután felfaltam majdnem mindent, amit persze nagyon is jól lát. Tudom, hogy csak beszélgetést akar kezdeményezni, de én nem vagyok vevő rá. Lerakom az evőeszközt majd egy szalvétába törlöm a szám.

– Finom – közömbösen felelem.

– Örülök, hogy ízlik. Szeretném, ha...

– Nem, én szeretnék – szavába vágok, bármit is akar kérni, nem érdekel. – vagyis nem, akarok, találkozni akarok Azraval. – Ráemelem tekintetem, sötét tekintete egyforr az enyémmel. Ajka megrándul, majd megnyújtja nyakát. Tudom, mit jelent, nem tetszik neki, sőt bosszantja kérésem. Ismerem minden mozdulatát. Tudom mikor mit érez.