A RÉM

32.

 
Sziasztok Drágák!

Extra hosszú résszel érkeztem, mert nem akartam kettté vagy három felé szedni, ugyanis, ezek az események egy időben zajlanak, és úgy gondoltam így jobb lesz olvasni és érthetőbb. Szóval, akkor olvassátok, ha van bőven időtök, mert baromi hosszú.

Egyébként, kíváncsi vagyok, hogy nektek mennyire fog tetszeni, mert nagyon sokat dolgoztam vele, és mondhatni elégedett vagyok vele. De azt tapasztaltam, amibe sok munkát fektetek és én elégedett vagyok, az nektek kevésbé nyeri el tetszésetek. Érdekes. Na de, ahány olvasó, annyi vélemény, és pont ezért szép az élet, mert nem vagyunk egyformák.

Mindenesetre, valamivel könnyebb részek kezdődnek ezután.

Élvezzétek!

Jó olvasást!

🥰😘💜

Jeon

Baromira dühös vagyok, izomból nyomom a gázt. Szinte repül alattam a Maserati, de így sem elég gyors. Félek, hogy későn érkezem meg. Bassza meg! Bassza meg! – a kormányra ütök. Nem történhet meg újra, nem veszíthetek el több senkit. A szívem veszettül dübörög, a sebesség még pluszba rátesz. Az adrenalin az egekbe emeli a vérnyomásom. Bangkok forgalma az egész kibaszott világon a legborzasztóbb, dugó, dugó hátán, még ilyenkor is, amikor a nap már az égalját színezi. Mi a picsáért akar mindenki most útra kelni. Szlalomozok az autók között, némelyiknek neki megyek, de ez sem akadályoz meg, hogy folytassam az utam. Egy rendőrautó is felfigyel rám, de esélytelen, hogy utánam eredjem. Amint átverekedtem magam a forgatagon, az autópályára érve már könnyebben szelem utat, még néhány perc és ott vagyok. Dörömböl a szívem, a fejem hasogat. Kibírhatatlanul dühös vagyok és izgatott. Még egy imát is elmormolok magamban, pedig nem szokásom.

Amint a Pū daeng előtt leállítom a motort, kiugrom a kocsiból, és rohanok be, egyenes utam veszem Jin irodája felé. Kettesével szelem a lépcsőfokokat, majd szinte betöröm az ajtót. Kifulladva vágódom be.

Feleslegesnem bizonyult igyekezetem.

Hoseok és Yoongi gyorsabb volt nálam, de ők sem elég gyorsak. Heosok fájdalmas pillantást intéz felém. Feldúltan túrok hajamba, megrágatom tincseim, majd megdörzsölöm az arcom.

– Jeon! – Hoseok szólít meg, de felemelem a kezem, csendre intem.

Ingatni kezdem a fejem, amint végig vonultatom bátyám holtestén tekintetem. Egyszerűen felhúzták a páncélszekrényre egy kötéllel. A gyász felemészt, kibírhatatlan ez a fájdalom, a szívemben fájdalmas szúrások sokasága keletkezik. Még egy testvérem. Minden izmom egyszerre feszül meg, minden erőm össze kell szedjem, hogy ne omoljak össze, hiszen én Jeon vagyok, nem mutathatom ki az érzelmeim. Pedig kurvára fáj őt így látnom. És baszottul dühös vagyok. Oda megyek hozzá, és átölelem derekánál fogva, hogy leakasszam.

– Segítsetek! – üvöltöm, mire oda ugranak testvéreim és együttes erővel leszedjük. A földre fektetjük. Nincs benne élet, a bőre elfehéredett. A hullamerevség még nem teljesen állt be, tehát egy-két órája halhatott meg. Hogy a picsába lehetséges, hogy senki nem vette észre?

– Yoongi kérdezz ki mindenkit, ki járt itt, mikor és mit akart, pontosan tudni akarok mindenről. A saját báromba, ki a fasz ölhette meg a testvérünket! Ki ölhette meg úgy, hogy senki nem vette észre?

Yoongi bólint, majd felegyenesedik. Én sem tehetek itt már többet, felállok.

– Szofi és a lányok? – félve kérdezem Hoseokot.