A RÉM

24.

Isabell

Talán még menthető vagyok.

Napok telnek el, hiába könyörgöm Jeonnak hogy engedjen el Amerikába nem enged. Pedig elmondtam neki, amit Yoongi kiderített. Most már ő is tisztán lát, Loren nem a jó oldalon harcol, de még mi itt vagyunk, ő Amerikában, és bár fogadalmat tett, hogy kideríti pontosan mi történt a húgommal, eddig semmi eredmény, és mivel Loren nem akárki maga a Chicagói maffia lánya, ezért nem olyan egyszerű őt elfogni, de ez engem nem érdekel, saját magam venném a kezembe ezt az ügyet, megtalálnám és megkínoznám, ahogy a bűntársait is, de Jeon hajthatatlan, nem enged, és újra csak azt szajkózza, hogy nem mehetek sehova, amíg jobban nem leszek, biztosan nem. De én már jól vagyok. Tudom hogy így van. Jelenleg csak őt utálom, vagyis nem utálom, csak bosszant, kurvára bosszant. És ez a folyamatos harc oda vezet, hogy már megint nem beszélünk, egyszerűen ő képtelen megérteni az én állaspontom, én pedig az övét. Munkába menekül, a drog ügyleteit maga intézi, vagy ha itthon van iszik. Kilátástalannak látom a helyzetünket.

***

Éhes vagyok, de semmi kedvemmel Jeonnal találkozni. Biztosan lent van, és dolgozik vagy iszik, ahogy minden este. Rosszul vagyok már az alkohol szagtól. Sokszor úgy érzem, hogy attól a mennyiségtől amennyit ő megiszik én is berúgok, csupán attól, hogy a levegőbe kerül az alkohol.

Megkordul a gyomrom. Éhen fogok halni, csak mert nem akarok találkozni vele. Az estét úgyis velem tölti, akkor nem mindegy? Nem értem, mi történik velem, de a gyomrom biztosra veszem nem csak az éhség miatt ugrik össze. Francba!

Lemegyek. Nincs mit tenni végre az étvágyam visszajött, muszáj erősnek lennem, és nem csak lélekben fizikailag is, előbb utóbb Jeon elenged és akkor kurvára nem lehetek gyenge.
Lassan lépkedek a lépcsőn, fülelek de nem hallok semmit, gyanús a túl nagy csend. A nap lemenőben van, Marion már haza ment, Jeon biztos az irodájában pusztítja agysejtjeit. Bátrabban kezdem szelni a lépcsőfokokat, de amint leértem, megpillantom Jeont a kanapén. Elázva. Már megint. Milyen könnyen veszi az életet, azt hiszi, hogy azzal könnyebb lesz, ha részegre issza magát. Ingatni kezdem a fejem, majd elsétálok előtte. Totál szétcsúszva szinte fekszik a kanapén, egyik kezébe, már rég leégett cigaretta csikk, míg a másikban konyakos üveg. Egy pillanatra megtorpanok, de nem, nem esik meg rajta a szívem. Melegszendvicset készítek magamnak, még készül félszemmel Jeonra pislogok, felhorkan, majd megpróbálja egyenesbe hozni magát, sikertelenül, visszahuppan a kanapéra. A pulthoz ülök, a melegszendvicsem társaságába, és bár nem kellene, tudom, hogy nem kellene őt néznem, de a tekintetem folyton oda siklik, mintha nem is én irányítanám.

- Életem - alig érthetően szólít meg, és igyekszik tekintetét is felém fordítani.

Unottan figyelem, ahogy fújtat, levegőért kapkod.
Baszki sose láttam még ennyire szétcsúszva, mint mostanság. Beleharapok a szendvicsbe, és jóízűen szeretném megenni, de furcsa mód nem sikerül, biztosra veszem ezt is Jeon számlájára írhatom.

- Szeretlek - dadogja. Kiejti ujjai közül a cigicsikket, majd hadonászni kezd felém. - Meg...kell... - addig igyekszik még sikerül felülnie. Alkoholtól mámoros tekintettel pislog rám. Gyanús, hogy el sem lát idáig, vagy ha igen, akkor is csak homályosan. - meg...kell...bocsájtanod...én.. - bármit is kívánt mondani, az már nem sikerült, úgy fújtat, mint egy maratont futott bika.

Jesszusom. Egyszer kinyírja magát. Felállok és elindulok, nem bírom tovább nézni, inkább felmegyek a szobába, de amint elhaladok mellette elkapja a csuklóm.

- Kicsim, - nem bírja a fejét felemelni, azonban az érintése erős, úgy szorongatja a csuklóm, hogy nem tudom kirántani a kezem.

- Engedj el Jungkook! - Mérgesen utasítom.

- Nem. Soha. - csóválja a fejét folyamatosan, én szédülök el helyette. - Soha. Nem... szabadulsz...meg tőlem.