A RÉM

21.

Isabell

Lassan felállok, de nem megyek közelebb hozzá, hagyom hogy ő tegye meg az első lépést, hiszen ő hívatott ide, megilleti az első szó joga. Zsebre dugja a kezeit, de nem mozdul, hunyorogva figyelem, de továbbra sem kíván változtatni testhelyzetén. Nem mozdul, mintha sejtelme sem lenne mit tegyen. Hát én nem segítek neki.

Ében fekete hajtincsein megcsillan az időközben felbukkannó hold fénye, valamikor teljesen elvarázsolt volna a látványa, de most nem érzem semmit. Áltatom magam, de így kell lennie.

– Én..., – remegő ujjait tincsei közé vezeti, izgul netán zavart, nem tudom eldönteni, de sehol nincs a határozottság, ami eddig jellemezte. Megigazgatja fürjeit, többször is, aminek az lesz a vége, hogy összeborzolja. Hosszabb most sötét haja, mint a szokásos, elhanyagoltnak tűnik, megeshetne rajta a szívem, de nem fog, ahogy az övé sem esett meg rajtam. Sosem fogom elfelejteni, amit művelt velem, semmi nem fájt annyira, mint az ő szavai és az ő ütései. – Én, szeretném, ha itt maradnál velem. Nem, egyszerűen nem bírok, nem tudok élni nélküled, – ahogy mozdulatai zavartak, úgy hangja sem magabiztosságról árulkodik. – Nem válaszolok csak némán bámulok rá. Megindul felém, egy lépesnyire megtorpan előttem. – Segíteni akarok, kérlek engedd meg, hogy átsegítselek ezen. – esdeklő tekintete nincs rám hatással, legalább is nem olyan hatással ahogy azt ő szeretni, rideg akarok lenni vele, de felbosszantanak szavai.

– Segíteni? – Közönyösen kérdezem.

– Igen. Segíteni akarok, én megteszek mindent, hogy mind lelkileg mind testileg át segítselek ezen a kegyetlen időszakon. – Mi? A düh egyre erőteljesebben tör elő belőlem, rágcsálni kezdem a szám szelet, de gyorsan abba hagyom mielőtt észrevenné, hogy ideges vagyok.

– És hol voltál eddig? – igyekszem elfedni haragom, és ridegen beszélni.

– Mérhetetlenül sajnálom, de az időt nem tudom vissza tekerni, hidd el, ha megtehetném, megtenném. Engedd meg, hogy legalább megpróbáljam. Maradj itt velem. – Hangja elcsuklik könyörgése közben. Nem tud olyat mondani, ami arra buzdítana, hogy megessen a szívem rajta.

– Van más választásom?

– Nincs.

– Hmm. – cinikusan félre húzom a szám. – Szeretnék lefeküdni – elég volt mára pont ennyi belőle, nem akarom tovább látni, egyedül akarok lenni.

– Rendben. Tudod hol a szobád.

– Nem, nem tudom! Ez a te házad nekem itt nincs szobám.

– Életem, kérlek, ne csináld ezt.

– Ne hívj soha többet életemnek. – nyomatékosan kiemelem, nem hívhat így nem érdemli meg, és egyáltalán nem is kívánom, hogy így szólítson.

– Pedig az vagy, és így foglak hívni, mert szeretlek, ha tetszszik, hanem az életem vagy. – micsoda változás, lassan elillan a megtört Jeon, és előkerül a domináns főnök.

Nem felelek, elindulok, kikerülöm majd felsétálok a lépcsőn, természetesen nem hagy magamra, jön utánam. Benyitok a szobába, hajdan a szerelmi halónkba, az illat szokásos, az ő illata lengi be a helységet, mámorító. Lehunyom a szemem, ezernyi emlék próbál felszínre törni, nem bírom ezt illatot, kikészít, a szívem fájdalmasan nagyot dobban, nyomás jelentkezik a mellkasomba, megtelik könnyel a szemmel, nem tudom megállítani szétfeszít ez az érzés, annyira fáj, minden fáj. Picit hátra döntöm a fejem és a számon át veszem a levegőt, az ájulás kerülget, reszketni kezdek, furcsa émelyítő érzés tör rám. Jeon megfogja a vállam, meleg tenyere megnyugvást hoz.