A RÉM

33.

Isabell

Basszus, basszus!

Nem kapok levegőt, sípol a tüdőm. Remegek, az ujjaim megmerevedtek.

­­– Jól van kisasszony? – Farid hátra fordul, hogy megbizonyosodjón róla, jól vagyok.

­­­­­– ­Igen persze – megnyugtatom, de valójában egyáltalán nem vagyok jól. Pedig jól kellene lennem, most öltem meg azt a rohadékot, aki napokon keresztül megkínzott, meggyalázott. Mégis szétestem, a fejem szétszakad, a fülem lüktet. Valaki elszívja a levegőt előlem és émelygek. A gyomor forgató látvány lehet az, ami most jön elő. Biztosan így van.

– Állj meg Farid! – utasítom a sofőrt miközben ajkam elé tészem a kezem, hogyha netán idő előtt kijönne gyomrom tartalma az tenyerembe végezze, nem mintha így lenne, de ösztönösen cselekszem.

Farid azonnal lehúzódik az út szélére, én pedig kivágom az ajtót, és abban a pillanatban, amikor kiszálltam, máris kijön belőlem minden.

– Kisasszony segíthetek valamiben? – Farid hangja csupa aggodalom.

Egy palack vizet nyújt felém. Majdnem az egész tartalmat sikerül kiszipolyoznom. Nagyokat sóhajtok, még mindig úgy érzem nem ürültem ki, a hányinger nem akar távozni, és a hányás okozta kaparás a torkomban sem. Szörnyen érzem magam.

– Mehetünk – nyögöm, majd visszaülök az autóba.

– És hova megyünk kisasszony?

Igaz is, hova megyünk? Nevetségés, de nincs is otthonom. A ház, amit vettem Jeon rávett, hogy adjam el, mert minek is az nekem. Szerelmes voltam bele, és beleegyeztem, pedig most igazán jól jönne. Nem mehetek vissza, nem akarok velük egy légtérben lenni, szükségem van egy kis levegőre és valakire, aki megnyugtat. Aki kérdés nélkül támogat.

Becsapom a kocsi ajtaját és útjára engedem Faridot. Felnézek az impozáns épületre. Újra itt vagyok. Felballagok a lépcsőn. Még mindig nem érzem jól magam, sőt most mintha évezredes fáradság zuhant volna rám. A végtagjaim elnehezültek. Egyenesen V szobájába megyek. Tudom, hogy bízhatok benne, sosem fordult ellenem, megért engem és szeret. És nekem szükségem van az ő gondoskodó szeretetére.

Tudom, hogy most készül az estére, nem tölti sosem egyedül az éjszakáit, furcsa, de mintha képtelén lenne egyedül aludni. Sajnos felrúgom a terveit.

A szobában nincs senki, de hallom a fürdőből a vízcsobogást, zuhanyozik, de valami megsúgta neki, hogy igyekezzen mert nehány pillanat múlva megjelenik, törölközőt csavart dereka köré, egy másikkal a haját törölgeti. Amint meglátom, mintha minden addigi súly, ami eddig rajtam nehezedett egyszerűen leszkadt volna. Megkönnyebbültem. Akkor miért kezd el ömleni a könnyem? Nem értem mi történik, de ezt ő nem akarja azon nyomban kitalálni, egyszerűen megölel, magához szorít, tudja, hogy erre van szükségem. A szeretetére, semmi másra.

– Sírj csak nyugodtan. – részelős hangja lágyan súrolja a fülem. A fejem simogatja, miközben én még mindig zokogok, egyre keservesebben. – Gyere – megfogja a kezem és az ágyhoz invitál.

Lefekszem, ő is. Hátulról átölel, magához húz, és simogatja a karom rendületlenül. A sírásom nehezen hagy alább. De amikor végre sikerül, rájövök, hogy ez a megkönnyebbülés miatti érzelem kitörés. Végre megkapta az a féreg, ami járt neki. Nem kell tovább rettegnem.

Most olyan, mintha lebegnék, vége van. Lehunyom a szemem, V simogatása álomba ringat.

Jól éső érzés vesz hatalmába, amikor felébredek. Olyan mintha megszabadultam volna a tehertől. amit eddig cipeltem. Könnyű vagyok. Nem kínoztak rémálmok, mondjuk nem is álmodtam. Kitisztult az elmém, nem árnyékolja be semmi. Nagyot nyújtózok, hogy máradék fáradságot is elűzzem. A kezem beleakad valamibe. Kinyitom a szemem. V káprázatos lágy tekintetével találom szembe magam. Könyökére támászkodva figyel, ki tudja mióta. Őszinte mosollyal fogadom, amire megajándékoz az ő bugyi szaggató búja mosolyával.