A RÉM

8.

Sziasztok!

Mondhatnám, hogy ez lesz az utolsó ilyen rész, de akkor hazudnék.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.🙂

Isabell

Amikor azt mondtam, hogy semmi nem törhet meg, talán tévedtem.

Egy darab elhasznált rongyként fekszem az ágyban. A lelkem romokban, a testem még inkább.

Még mindig meg vagyok kötözve, de már nem fáj, semmi sem fáj. Nem veszek tudomást a fizikai fájdalomról, és már a lelkiekről sem akarok, de nem tudom az agyam kikapcsolni. Két dolog jár az agyam, és bár hihetetlen, de képtelen vagyok gyűlölni Jeont, akkor sem, ha ő kergette a húgom a halálba. A kezére játszottam, inkább terhel engem a felellőség, mint őt, és bár kezdeti dühömben elhittem Raylai szavait, de ma hajnalra ez megváltozott. Biztosra veszem, hogy nem tenne ilyet, szeret engem, és hiába is ígérte anno, hogy elhiteti velem, hogy boldog leszek, azután, tönkre tesz, újra és újra, nem tudom elhinni, hogy képes lenne rá. Azonban hiába bízom benne, ő nem fog bennem. Heves természetű és hirtelen haragú, sosem fog nekem megbocsájtani. Ha megtudja, mi történt az elmúlt éjszaka, beváltja ígéretét és mielőtt szabadkozhatnák a testem már a föld alatt lesz. Élve eltemet, ahogy ígérte.

Ha gyilkosságról van szó, mindig megtartja a szavát.

Ha arra gondolok, hogy el kell mondanom neki, vagy meg tudja mástól ebben a házban történteket, gombóc keletkezik a tokomban, és borzalmasan hasogatni kezd a szívem, szó szerint fizikai fájdalmat érzek, bár az is lehet, hogy épp átszúrta egy csont darab, az izom szövetet.

Szarul vagyok, mi tagadás, nem volt még rá példa, hogy így elbánjanak velem. Amikor Yoongi arra nevelt, hogy ne áruljam el a családot, mondhatni csak meg simogatott. Radames egy állat, élvezi, hogy kínozhat. Nem tehetek már ellene semmit, elérte, hogy romokban heverjek.

Képtelen vagyok lehunyni a szemem, pedig iszonyúan fáradt vagyok, és szomjas, aszály tombol a szervezetemben, lehet hamarabb visz el, a szomj halál, mint az erőszak.

Zuhog az eső odakint, nincs vihar szépen, ahogyan mindig is kellene, szabályos ütemben koppannak az esőcseppek a tetőn. A hang irányába emelem tekintem és fohászkodni kezdek, azt nem tudom pontosan kihez, mert semmilyen vallást nem vettem fel. Anyám keresztény, romai katolikus, még apám buddhista, de a gyerekeiket egyik vallási szellemben sem nevelték, valójában nem is neveltek minket, csak úgy felnőttünk.

Remélem, ma meghalok, remélem ha legközelebb találkozom fogva tartóimmal, kapok egy ütés a fejemre, amit végre örökre elaltat. Nincs miért élnem. Elvettek tőlem mindent.

Amint halkan motyogom fohászomat, meghallom a már ismerős motor zúgását. Megérkeztek, folytatódhat a kínvallatás. Halál sóhaj szökik ki ajkamon, majd lehunyom egy pillanatra a szemem.

− Jó reggelt szépségem. − Radames hangja olyan vidáman szólal meg, mintha csak a szerelmét üdvözölné egy szép napsütéses reggelen. Kipattan a szemem, de nem nézek rájuk. Radames egyenesen felém lépked, majd amikor az ágyam széléhez ér, a szemem sarkából megpillantom csillogó tekintetét. Büszke arra, amit tett velem. Undorító féreg.

Eloldoz az ágytól, és miután levette a bilincset megcsókolja a csuklóm.

− Tudod, ha nem ellenkezel, szebben is alakulhatott volna az este. − Hangja merőben másabb, mint tegnap, ha nem ismerném azt gondolnám, hogy egy kedves férfi, de tudom jól, hogy ez csak színjáték, egy szadista állat.

Kedvessége nem csak szavaiban lelhető fel, hanem tetteiben is. A karjába vesz, óvatosan, mintha törékeny lennék, − bár ebben az állapotban az is vagyok − egy székre ültet, amit időközben Raylai oda tett, ahol tegnap még kikötözve kínoztak. A bilincs most sem marad el. Radames előbb a bokámra akasztja a vas béklyót, majd a csuklóimra is. Nem feszül meg a lánc némi mozgásteret kapok. Feszült vagyok, a lábaim máris remegésnek indultak. Sejtelmem sincs, mi vár rám, de fájni fog, az biztos. Nem számít.