A lány fánkos fülbevalóval

Harminchatodik fejezet: Marley Allen

Alig vártam, hogy végre véget érjen a hét. Persze ezzel legtöbbször így voltam, mert bármennyire is szerettem iskolába járni és egész nap a barátaimmal lenni, a hétvégéket még ennél is jobban szerettem. Ám ez nem csak egy átlagos hétvége volt, amikor festéssel vagy barkácsolással tölthettem az időt, merthogy szombaton különleges programom volt: Marley Allen, a világhírű popsztár éppen Miamiban lépett fel. Amerikai hírességként az Egyesült Államokban sokkal többször lépett fel, mint a világ bármely másik részén és Miami egy különösen kedvelt helye volt. Még szerencse, hogy a világturnéja alatt Európát is útba ejtette és Olaszország is az úticélok közé esett, így Paola sem maradt le róla, aki két héttel ezelőtt vett részt a koncerten, és azóta nagyjából csakis erről tudott beszélni. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet egy olyan országban élni, ahová sosem mennem turnézni a hírességek. Persze az is lehet, hogy nem mindenki kíváncsi az amerikai zenére.

Vagy egy óráig turkáltam a ruháim között, míg megtaláltam a tökéletes darabokat. Általában az okozott problémát, hogy a túl sok lehetőséget nehéz volt leszűkíteni csak egyetlen összeállításra, most azonban ennek az ellenétje merült fel – egyik ruhám sem tűnt alkalmasnak egy koncertre – amihez nem voltam éppen hozzászokva. Bár valószínűleg nem sok értelme volt azon aggódni, hogy egészen pontosan milyen ruhát is vegyek fel, hiszen ez tényleg az az esemény volt, ahol pont senkit nem én és az én ruhám érdekeltek.

Végül úgy döntöttem, hogy maradok a megszokottnál és valami olyat veszek fel, amit suliba is viselnék, ezért egy farmernadrágot választottam ki, aminek az aljára rojtokat varrtam, és az oldalára néhány színes pillangót festettem rá, hozzá pedig egy neonsárga, V nyakú felsőt, amit a derekamnál lehetett megkötni.

Sajnos sikerült túl sok időt elpazarolnom arra, hogy kiválasszam a ruháimat (ki gondolta volna, hogy az egész szekrényemet fel kell túrnom, hogy találjak valamit, ami tetszik?), sietnem kellett, ha nem akartam lemaradni a koncertről, bár ez jelen esetben inkább az elő-előzenekart jelentette, akiket eddig nem is ismertem. Természetesen előtte belehallgattam néhány zenéjükbe, hogy legalább nagyjából tudjam, hogy milyen a hangzásuk. Mindig olyan kínosnak éreztem, ha az előzenekar úgy lépett fel, hogy senki sem ismerte őket a tömegben, mindenki csak arra várt, hogy a fő zenekar sorra kerüljön.

Annyira siettem, hogy majdnem felrúgtam a cipőt, amire képregényekből ragasztottam fel néhány képkockát, ami elég kellemetlen lett volna, merthogy az egész ragasztóban úszott. Végül azonban sikerült anélkül kiérnem a lakásból, hogy tömegkatasztrófát okoztam volna.

Hívtam Noelt is, hogy jöjjön ő is a koncertre, ő azonban egyáltalán nem ismerte Marley Allent, bár nem is hittem volna, hogy létezik ilyen ember a földön és mikor átküldtem neki néhány zenéjét, azt mondta, hogy neki annyira nem jönnek be. Még azt is mondtam neki, hogy ez jó alkalom lenne fotózásra, de nem kért a lehetőségből. Hát jó, ő tudja.

Nem csak én voltam teljesen besózva a koncert miatt, hanem a többiek is, ezért már fél órával az esemény kezdete előtt találkoztunk nem messze a helyszíntől. Az a környék igazán az éjszakai élet számára volt kialakítva: lépten-nyomon klubok, éttermek és egyéb szórakozóhelyek álltak. Itt senki nem aludt, egész éjjel ment a zene valahol, soha nem lehetett látni a csillagokat, mert hol az üzleteket jelző táblák, hol pedig a klubokból kiszűrődő villogó fények égtek.

Mi egy Orgona Klub nevű helyre mentünk, ez volt az, ahol szervezésre került a koncert. Nem tudom, hogy mi alapján kaphatta a nevét, itt semmi nem emlékeztetett orgonákra vagy virágokra. A hely egy kissé lepukkant volt, amivel egy kicsit kitűnt a környékbeli menő, újépítésű szórakozóhelyek közül, amelyek a modern építészet jegyeit viselték magukon. Az Orgona Klub bejáratát nem szegélyezték színes fények, csupán egy egyszerű fekete tábla jelezte a nevét, amin fehér betűk szerepeltek, így ránézésre Times New Roman betűtípussal. Hogy a környék még hívogatóbb legyen, rengeteg helynek üvegablakai voltak, amin keresztül mindenki jól láthatta, hogy odabent mindenki mennyire jól mulat. Természetesen a tánctermekre nem nyílt rálátás, csak a bár egy részére, amivel talán mindenki jobban is járt. Az Orgona Klubban viszont még az ajtó sem készült üvegből, semmit és senkit nem lehetett látni.