A lány fánkos fülbevalóval

Tizennegyedik fejezet: Fényképek

Úgy éjfél körül lehetett, mikor kezdett nagyon szétjönni a hajam a táncolástól. Sajnos elkövettem az a hibát, hogy csak egy sima hajgumival fogtam össze a hajamat a gombakapalom alatt, de az izzadság miatt, mindig maradt egy-két tincs, ami csak nem akart kikerülni az arcomból.

- Nincs egy hullámcsatod? – kérdeztem Poppytól.

- Most nincs nálam, de a szobámban van egy csomó – felelte a lány.

- A szobád az emeleten van, nem? A buli alatt nem lehet felmenni az emeletre – mondtam arra utalva, hogy Poppy határozottan kikötötte, hogy a buli csak a földszinten zajlik, az emeltre tilos felmenni.

- Ne hülyéskedj már, neked szabad!

- Biztos vagy benne?

- Persze, menj csak.

Gyorsan átléptem a madzagot, ami az emeltet volt hivatott elzárni a többiek elől, és reménykedtem benne, hogy senki sem látott meg, és jutott arra az elhatározásra, hogy a szabályokat megszegve követ engem.

Az emeleten a hálószobák egy rövid folyosóból nyíltak, és mindegyik ajtaja zárva állt. Mivel már párszor jártam a házban, így pontosan tudtam, hogy melyik Poppy szobája. A lány szobájának falai halványrózsaszín színben pompáztak, és néhány fekete virágot ábrázoló falmatricával díszítette. Az ágyával szemben egy sminket asztal állt egy nagy tükörrel, ami előtt meg is találtam a keresett hullámcsatokat. Bár csak egyet vagy kettőt terveztem elvenni, végül azonban négyre is szükséges volt ahhoz, hogy valahogy megmaradjon a hajam a fejtetőmön. A tükör viszont nagyon jól jött ahhoz, hogy a hajam még egészen tűrhetően is nézzen ki.

Miután végeztem, becsuktam magam mögött Poppy szobájának ajtaját, és már indultam is volna, mikor egy fiút láttam meg a lépcső tetejénél állni. A többiekkel ellentétben ő nem viselt jelmezt, csak ugyanazokat a fekete ruhákat hordta, mint általában. A lépcső enyhén kanyarodva ért az emeletre, azért ebből a szögből a lentiek nem láthatták a fiút, ahogy ő sem a lent lévő tömeget. Bár hallani azért biztos hallotta őket.

-  Szia! – köszöntem, mire összerezzent.

- Francba, Giovanna, nem lopakodhatsz csak mások háta mögé! – mondta Noel.

- Nem is voltam a hátad mögött. Szemből jöttem, az pedig nem az én hibám, hogy nem trappolok, mint egy elefánt.

- A hangzavar miatt van. Még a gondolataimat sem hallom tőle, nem, hogy azt, hogy valaki jön.

- Hát, egy buli általában ilyen.

- Nem tudod, mikor mennek el? Zavar ez a tömeg.

- Nem ti rendeztétek a bulit?

- Csak Poppy. Mondogatta, hogy jó lesz, legyek itt és élvezzem a bulit. De nekem már az is nagy lépés, hogy belementem, hogy nálunk legyen a buli, semmi kedvem még részt is vennem rajta.

- Pedig a jelmezes buli jó móka.

- Igaz is, te minek öltöztél be?

- Toad vagyok – mondtam, majd egy kicsit feljebb emeltem a gombakalapot, amit a kezemben tartottam.

- Így már látom.

- Nincs kedved csatlakozni a többiekhez?

- Nem kimondottan. Nem is ismerem igazán ezeket az emberek. A legtöbbüknek épphogy a nevét tudom, de még soha nem is beszéltem velük. Ők csak Poppy barátai.

- Lehetnének a te barátaid is.

- Ezt kétlem. Te vagy az egyetlen, aki hajlandó szóba állni velem. Meg Poppy, de ő a... vele egy házban élek, ő nem számít.