A lány fánkos fülbevalóval

Huszonkilencedik fejezet: Lottie és Felicity

Egész éjszaka filmeket néztünk Lottie-val, és csak valamikor hajnalban aludtunk el, ami akkor még nem tűnt annyira rossz ötletnek, hiszen még ott volt a vasárnap, hogy kipihenjük magunkat, azonban a vasárnap elérkeztével kénytelenek voltunk viszonylag korán, csupán néhány óra alvás után felkelni, mert tanulnunk kellett hétfőre. A tanulásra ezért úgy került sor, hogy mindketten hullafáradtak voltunk, és még a koncentrálás is nehezen ment.  Én leginkább azzal töltöttem az időt, hogy Noelnek írogattam, vagy éppen valamilyen nasit ettem, Lottie pedig a füzetébe rajzolgatott, amiben inkább a feladatokat kellett volna megoldania, szóval mindketten nagyon hasznosan töltöttük az időnket.

Úgy négy óra felé járhatott, mikor már nem igazán tudtuk tovább húzni az időt, ezért kénytelenek voltunk ténylegesen hozzálátni a tanuláshoz, bármennyire is fáradtak voltunk. A matektanáraink ugyanabból a könyvből tanítottak minket, és nagyjából ugyanolyan ütemben is, ezért kivételesen egyeztek is a házifeladataink is. Lottie sok mindenhez értett, de a matek nem volt egy közülük, így rám maradt a feladat megoldása. Mivel én sem voltam túlságosan jó matekos, ez a folyamat nagyon nehezen ment, és a fáradtságom egyáltalán nem segített a helyzeten, de azért a Poppyval való korrepetálásnak is volt haszna, így a végén egész szép számok jöttek ki megoldásnak. Csak remélni tudtam, hogy a számok nem csak szépek, hanem helyesek is.

Lottie az egész napot itt töltötte, még itt is vacsorázott. Éppen a rendelt pizzánkat ettük – még Alessandronak sem volt kedve főzni valamit –, mikor Lottie, minden felvezetés nélkül egyszer csak kibökte:

- Azt hiszem, szerelmes vagyok Felicitybe.

- Hogy mi? – kérdeztem, bár nem azért, mert annyira meglepődtem volna, hanem sokkal inkább, mert nem hittem, hogy Lottie csak úgy elmondja nekem, minden felvezetés nélkül.

- Nem tudom, hogy kinek mondhatnám el, és hát a te bátyád meleg, szóval gondoltam, talán te lehetnél az.

- És én még azt hittem, azért mondtad el, mert jó barátok vagyunk. Jó, bocs, ez nem volt jó reakció. Az, hogy szereted Felicityt jó dolog.

- Én ebben nem vagyok annyira biztos.

- Hogyhogy?

- Nem tudom, hogy mások hogy fognak reagálni rá. Vagy, hogy Felicity mit fog szólni hozzá.

- El fogod mondani neki? – kérdeztem izgatottan.

- Megőrültél? Dehogyis!

- Pedig szerintem el kellene.

- Miért, talán Felicity mondott neked valamit?

- Mondani nem mondott semmit, de van egy olyan érzésem, hogy talán ő sem közömbös irántad.

- Nem, hiszem, hogy ő is... hogy neki is a lányok tetszenének.

- Sajnos ezt én sem tudom biztosan.

- Mi lenne, ha megkérdeznéd tőle?

- Miért nem kérdezed meg te?

- Mert az... Kérlek, megkérdeznéd te?

- Ezt tényleg nem tehetem meg – feleltem, mikor eszembe jutott az, amiről korábban Paolával beszélgettünk, vagyis, hogy túlságosan is belefolyok mások szerelmi életébe. – De, ha nagyon szeretnéd, akkor finoman rákérdezhetek néhány dologra nála, de a többi már rajtad múlik.

***

Erre a beszélgetésre hétfőn került sor, fogjuk rá. A szombati és ezzel együtt a vasárnapi napot még nem sikerült teljesen kipihennem, ezért egész hétfőn fáradt voltam, alig bírtam nyitva tartani a szememet. Csak arra próbáltam figyelni, hogy egyik tanárnak se ásítsak bele a képébe. Ez össze is jött, bár a fizikaóra nagyon kemény menet volt és a tanár sem könnyítette meg a helyzetemet.