A lány fánkos fülbevalóval

Első fejezet: Újra Miamiban

A lehető legrosszabb pillanatban kezdett csörögni a telefonom. Mindkét karomat a könyökömig festék borította, aminek egy része már rám száradt, de ez is elég volt ahhoz, hogy ne tudjam felvenni a telefonomat anélkül, hogy a képernyő is festékes legyen. A toknak már teljesen mindegy volt, így is számos festékpaca borította, de az érintőképernyőnek azért nem tenne jót az akrilfesték. A festés miatt előkészített papírtörlővel próbáltam a lehető legtisztábbá tenni a kezeimet, hogy legalább az egyik ujjammal használni tudjam a telefonomat. A valamelyest érintetlenül maradt kisujjammal fogadtam a video hívást.

A telefonból Paola hangja szűrődött ki: - Szia, mit csinálsz? Én úgy unatkozom.

- Szia, én éppen festek – feleltem, miközben még mindig a kezemet próbáltam megszabadítani a festéktől.

- Már értem, miért csak a plafonodat látom.

- Várjál, mindjárt megcsinálom. – Letéptem egy tiszta papírtörlőt a gurigáról, majd annak a segítségével felemeltem a telefonomat és az ecsettartómnak támasztottam. – Így látsz már?

- Igen. – Ekkor már én is jó szögből láthattam a képernyőn keresztül a legjobb barátnőmet. Az én ablakomon a koradélutáni fény szűrődött be, de a világ másik felén élő Paolánál már csak egy lámpa biztosított világosságot. A lány a fekete haját a feje tetején szoros kontyba fogta, ami még a késői óra ellenére is tökéletesen állt. A fülében fülhallgató lógott, minden bizonnyal azért, hogy ne zavarja a családtagjait annyira a beszélgetésünkkel. Emiatt nekem nem kellett aggódnom, mert egyedül voltam otthon. – Azt is látom, hogy milyen jó színed van. Nekem semmi időm nem volt napozni azóta, hogy visszamentél, de úgy látszik, hogy ti Miamiban mást sem csináltok, csak a hasatokat süttetitek.

- Hát, mit is mondjak, itt ez az egyetlen szociálisan elfogadott tevékenység – feleltem szarkasztikusan. – De még csak egy napja vagyok itt, szóval a színem Olaszországból van.

- Hát persze. – A beszélgetésben beállt pillanatnyi szünetben beugrott valami: Miami és Firenze között nagyjából hat óra az időeltolódás, ami azt jelentette, hogy Paola szokatlanul későn hívott fel. Arról nem is beszélve, hogy alig huszonnégy óra telt el azóta, hogy személyesen is találkozni tudtunk a nagy távolság ellenére is.

- Figyelj, tudom, hogy aggódsz a próbajáték miatt, de én mondom neked, nincs miért. Számtalanszor láttalak már röplabdázni, kizárt, hogy ne vegyenek be a csapatba!

- De ez nem csak egy egyszerű csapat, ez az országos csapat. Lehet, hogy a következő olimpián már mi is ott leszünk. Persze, csak, ha engem is bevesznek a csapatba.

- Én mondom, biztosan így lesz!

- Ez kicsit bíztatóbb lenne, ha többet röplabdáztál volna két hónapnál.

- De még milyen két hónap volt! Viszont, velem ellentétben, te voltál már országos versenyeken, sőt tavaly még a diákolimpián is részt vettél. Ha téged nem vesznek be, akkor senkit! Márpedig igenis áll valakikből ez a csapat, a meccseken nem csak az üres pályát lehet nézni.

- Jó, de ne kiabáld el. Nem akarom elbízni magam, mert csak csalódás lesz a vége. De inkább ne is beszéljünk erről, csak tovább stresszelem magam miatta. Veled mi újság?

- Nem sok. Csak várom, hogy a fülbevalóimon megszáradjon a festék.

- Muti, látnom kell, mit csináltál!