A lány fánkos fülbevalóval

Huszonnegyedik fejezet: Újra vágányon

Mondanom sem kell, ezek után alig tudtam kivárni, hogy Noel hazaérjen a családi vakációról, azonban erre még napokat kellett várnom. Addig is ott volt nekünk az internet, amin keresztül kiválóan tudtunk kommunikálni, bár semmi sem pótolhatta igazán az azt, hogy Noel élőben is velem legyen.

A szüleivel mindenféle túrákra mentek, amiken a saját bevallása szerint teljesen lejárta a lábát, mert nincs olyan jó formában, hogy napokig egyhuzamban túrázni tudjon. Viszont rengeteg képet küldött a kirándulásaikról, amik alapján szép helyeken járhattak és meglepően sok vízeséssel találkoztak út közben. Külön nekem azonban még egy csomó fényképet is csinált pillangókról, amiket út közben látott, és sokat a képek közül egyből el is küldött nekem, nemcsak a többi fotóval együtt a nap végén.

De addig sem hagyhattam teljesen el magam amiatt, hogy a félig-meddig barátom elutazott, mert ez igazán nem az én stílusom volt. Helyette inkább azzal töltöttem az időmet, hogy valamit kezdek a vállalkozásommal, ami idáig megrekedt a nulladik fázisban, vagyis még mindig csak az ötletem volt meg hozzá, meg az az egy-két ruhadarab és fülbevaló, amit korábban csináltunk a bátyámmal és azóta teljesen elhanyagoltunk. A telefonom memóriája már lassan megtelt a rengeteg képpel, amiket a fülbevalóimról csináltam (meg persze Noel fényképeivel), ezért a következő lépésnek azt szántam, hogy a fülbevalóimról készült képeket felteszem inkább a laptopomra, ami ötletnek nem volt rossz, de a vállalkozásom létrehozását nem igazán segítette elő. Hiába mondta anya, hogy a tény, hogy még az alapvető dolgokkal sem voltunk tisztában, ha a vállalkozásokra került sor, bizonyítja, hogy nem kellene ezzel töltenem az időmet, de valahogy mégsem tudtam egyszerűen csak annyiban hagyni a dolgot.

Az előző próbálkozásunk is azzal kezdődött – és egyben ért is véget –, hogy egyedül a szobámban ülve egy vázlatfüzetbe ruhadarabokat rajzolgattam. Ez volt a dolog érdekesebb része, az, amit csinálni akartam. Engem nem a hírnév vagy a pénz érdekelt, hanem hogy alkothassak valamit, ami lenyűgöz, és velem együtt talán valaki mást is. Még a siker sem kimondottan érdekelt: ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod – legalábbis ezt mondják. Kár, hogy az, amit szeretek, rengeteg olyan dologgal jár együtt, amikhez nem értek. Mert azt be kellett látnom, hogy a szüleimnek igaza volt ebben a tekintetben: a bátyámmal messze nem rendelkeztünk annyi tudással, hogy egy valódi vállalkozásunk legyen. Alessandro egyáltalán nem értett az ilyenekhez, rólam nem is beszélve. Én csak egy egyszerű gimnazista vagyok. Egy gimnazista, aki mindennél jobban szeret alkotni.

A fülemben hangosan dübörgött a zene, a fülhallgatóm zsinórja a karomat cirógatta, ahogy papírra vetettem a fejemben lévő elképzeléseimet. Túlzás lenne azt állítanom, hogy az összes dizájnötletem elnyerte volna a tetszésemet, vagy, hogy papírra vetve is ugyanúgy vélekedtem volna róluk, mint amikor még csak a fejemben léteztek, de azért akadt olyan terv, amivel elégedett voltam. És amúgy is, nem az a legfontosabb, hogy olyannal töltsük az időnket, ami örömet okoz?

Az ajtóm lassan kinyílt és a bátyám dugta be a résen a fejét, mire kivettem a fülemből a fülhallagatót.

- Szeretnél valamit? – kérdeztem.

- Azt akartam mondani, hogy csinálok sajttortát Chase-nek. Kérsz te is? – érdeklődött Alessandro.

- Carmenéknél majd eszek, de egy szeletet félretehetnél nekem.

- Még csak most fogtok találkozni? Ne maradjatok ki sokáig, holnap iskola.

- Nem fogok. És amúgy is, máskor is mentem már el ilyen időben itthonról, sőt még sokkal később is, szóval nem tudom, hogy most mi bajod van.

- Most én vagyok a felnőtt a házban, az én feladatom, hogy figyeljek rád.

- Értem én, de azért nem kell ennyire túlzásba vinni a dolgot. Csak megcsináljuk együtt a matekházit, mert ez most nehéz anyag.

- Jól van, de ne maradj ki sokáig.

- Ezt már mondtad.

Már majdnem visszatettem a fülhallgatómat a fülembe, amiben egyébként továbbra is ment a zene, merthogy azt nem állítottam le, mikor Alessandro tekintette az ölemben pihenő vázlatfüzetre tévedt. Ebből a szögből nem láthatta pontosan, hogy mit is rajzolok, de a körülöttem heverő, kitépett papírlapok így is árulkodtak.

- Csak nem megint ezzel foglalkozol? – kérdezett rá a nyilvánvalóra.

- Azt csinálok a szabadidőmben, amit csak akarok! – vágtam rá azonnal.

- De nem akkor, ha az a jegyeid rovására megy.

- Ez nem megy a jegyeim rovására.

- Majd hiszem, ha látom. Előbb talán a matekot javítsd ki teljesen.

- Ki fogom. Azért is megyek Carmenhez.

Nem tudom, hogy innen folytattuk volna-e a beszélgetést, ha nem csengetnek ebben a pillanatban.

- Ez máris Chase lenne? – kérdeztem. – Nem azt mondtad, hogy még akarsz sajttortát csinálni?

- Ez még nem lehet Chase, csak hat órára várom őt.

- Most van hat óra – feleltem, majd a telefonom képernyőjét is felé fordítottam.

- Francba, benéztem az időt – mondta Alessandro, majd az ajtó felé sietett. Én is készülődni kezdtem, mert egy negyedórán belül Carmenéknél kellett lennem. Eltartott egy kis ideig, míg sikerült megtalálnom a füzetemet a papírhalmok alatt, ezért egy kicsit késésben voltam. Csak felkaptam a táskámat, majd rohantam is.

- Ilyenkor csinálsz házit? – érdeklődött Chase, akit ezek szerint a bátyám már be is avatott a dolgaimba. Mindketten a konyhánál álltak, az asztalon pedig néhány süti alapanyag pihent.

- Te is segíthetsz, ha tudsz – feleltem.

- Miben kell segítség?

- Matek.

- Az nekem sem megy – ismerte be a férfi.

- Hát, akkor kénytelen vagyok a többiekkel összeülni. Ne egyétek meg az összes tortát! – mondtam, majd a magam programjára indultam.