A lány fánkos fülbevalóval

Tizenkilencedik fejezet: Apró csalódások

Alig tudtam megállni, hogy ne futva tegyem meg az utat hazafelé, de biztos voltam benne, hogy a nagy hőség miatt patakokban folyna rólam a víz, mire megérkeznék, ezért maradtam a gyors sétánál. Szinte feltéptem az ajtónkat, úgy rontottam be a lakásunkba.

- Hol van? – tudakoltam azonnal.

- Mi hol van? – kérdezte Alessandro, aki velem ellentétben nyugodtnak tűnt. A nappaliban lévő kanapén terült el, a lábát pedig a dohányzóasztalon pihentette. A háttérben valamilyen Netflix sorozat ment, de nem tudtam kivenni, hogy pontosan melyik.

- Hát a csomagunk.

- Az még nincs itt – válaszolta lazán, még a vállát is megrántotta.

- Hogy érted, hogy nincs itt? Már rég itt kellene lennie!

- Azt mondták, hogy valamikor kedd és csütörtök között fog megérkezni.

- Pontosan. Ma kedd van.

- Ez cuki, de a kedd és csütörtök közöttet úgy értették, hogy csütörtök délután. Vagy péntek.

- Jó, tudom, de annyira reménykedtem benne, hogy már megjöttek.

- Jó is lenne.

Alessandronak sajnos igaza lett és a csomag még csütörtök este sem érkezett meg annak ellenére, hogy ezt adták meg a kiszállítás legkésőbbi időpontjának, csak péntek délután tarthattam a kezemben a kreálmányainkat. A bátyámmal közösen alapított cégünk, a Tangerine Blue első próbadarabjai mostanra készültek el és érkeztek meg hozzánk. Azonnal feltéptem a dobozokat, ami kezdetben jó ötletnek tűnt, de ezzel igazából csak azt sikerült elérnem, hogy mérhetetlennel nagy rendetlenséget csináltam a nappaliban, csupán néhány dobozzal és zacskóval.

De ez nem érdekelt most különösebben, mert sokkal inkább a csomag tartalma kötötte le a figyelmemet. Már csak attól is izgatott lettem, hogy élőben, magam előtt láthattam az általunk tervezett ruhadarabokat. Szerintem, ha három kar lett volna rájuk varrva, és csak egy vékony cérnaszál tartotta volna egyben őket, akkor is ugráltam volna örömömben, de azért örültem neki, hogy nem így lett, és mindegyik ruhadarab úgy nézett ki, mint..., nos, egy ruhadarab. Minden mintadarabot úgy rendeltünk meg, hogy az általunk tervezett darabok a saját méretünkben legyenek, hogy fel tudjuk próbálni őket és meg tudjuk nézni, hogy milyen minőségűek lettek és minden megfelelő velük kapcsolatban, nincs-e valami, amit még át kellene alakítani, mielőtt elérhetővé válnának a nagyközönség számára.

Nem tudtam tovább türtőztetni magamat, muszáj volt azonnal felpróbálnom őket. Az egyberuhával kezdtem. Ha a ruhát egyszerűen csak egy online üzletből rendeltem volna, csupán azzal kellett volna foglalkoznom, hogy nekem jól áll-e, de ezúttal azt is figyelembe kellett vennem, hogy a többi vevőnek is megfelelő lesz-e. Én egy lányhoz képest magas vagyok, ezért az ugyanolyan méretet hordó, de alacsonyabb vagy magasabb lányokon máshogy fog állni ez a ruha, mint rajtam. Egy kicsivel a combok közepe föléig ért, szóval szerintem senkinek nem lesz túl rövid, és talán túl hosszú sem. Végignéztem a ruha összes látható mintáját, hogy így, egy testen, kissé kinyújtva, nem tűnik-e bármelyik is furcsának vagy eldeformálódottnak, de mindent rendben találtam. A ruha ujja ugyanúgy a csuklómig ért, mint az eredeti rajzomon és a képregényt idéző minták és tisztán kivehetőek voltak minden szögből.

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem érdekel, milyen ruhákat veszel, ne mutogasd meg őket minden egyes alkalommal, de ez azért most fontos lenne – hallottam a bátyám hangját az ajtóm mögül, mire befejeztem a tollászkodást és átmentem a nappaliba.

- Szerinted jó lesz így? – kérdeztem, mikor Alessandro szemügyre vette a ruhámat.

- Nekem teljesen jónak tűnik – felelte a fiú némi töprengés után.