A lány fánkos fülbevalóval

Tizenkettedik fejezet: Testvérek

A tanév már megkezdődött, de egyelőre még nem akadt olyan rengeteg sok tennivalóm az iskolával, ezért azzal töltöttem az időmet, hogy valamit kezdek a vállalkozásommal, ami idáig megrekedt a nulladik fázisban, vagyis még mindig csak az ötletem volt meg hozzá, más semmi. A telefonom memóriája már lassan megtelt a rengeteg képpel, amiket a fülbevalóimról csináltam, ezért a következő lépésnek azt szántam, hogy a fülbevalóimról készült képeket felteszem inkább a laptopomra, ami ötletnek nem volt rossz, de a vállalkozásom létrehozását nem igazán segítette elő. Tudtam, hogy a szüleim tudnak segíteni a jogi dolgokkal, a különböző engedélyekkel és egyéb papírokkal, de amíg nem volt egy tényleges ötletem, amit prezentálni tudtam volna, nem akartam a szüleimhez fordulni.

A szerdai rajzszakkör után kivételesen otthon találtam a bátyámat, aki egyébként valószínűleg azért nem tudott éppen Chase-szel lenni, mert Chase éppen a mi dolgozatainkat osztályozta. Szerintem az enyém egészen jól sikerült, és ha Alessandro nem haragította nagyon magára a barátját, akkor jó esélyem van talán egy B+-ra is. Jobb osztályzatra nem igazán számítottam, mivel sosem voltam igazán jó történelemből, amit őszintén szólva úgy kell érteni, hogy sosem fektettem elég időt és energiát a tanulásba, mert baromira untam az egészet. Chase viszont egész jó órákat tartott, legalább azokon képes voltam normálisan odafigyelni és nem aludtam be nyitott szemmel az első öt perc után.

Alessandro éppen a nappaliban lévő kanapén ült egy rajztáblával a kezében, ami teljesen lekötötte a figyelmét. A tévét azért bekapcsolta, hogy legyen valami háttérzaj is, de nem hiszem, hogy nézte, mert éppen valamilyen esküvői ruha választós műsort adtak, amiket Alessandro nagyon utált, mert valamiért mindenki sírt meg kiabált bennük. A lábát a kanapé előtti dohányzóasztalon támasztotta, aminek az egyetlen funkciója az volt, hogy lábtámaszként szolgáljon nekünk, sosem használtuk evésre, vagy bármi másra, amire a normális emberek használnak egy dohányzóasztalt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, amint lehuppantam mellé a kanapéra, majd rajztábla felé nyújtóztam, hogy láthassam, mivel foglalkozik éppen a bátyám.

- Épp dolgoznék valamin, ha nem zavar – vágta rá morcosan, anélkül, hogy felnézett volna a lapjáról, amire ceruzával rajzolgatott. A karja éppen köztem és a rajza között volt, ezért ebből a szögből nem láthattam, hogy éppen min dolgozik.

- Azt én is látom, de mit csinálsz? – tudakoltam ismét.

- Semmi közöd nincsen hozzá.

- Ne már, mondd el! Kivéve, ha szerelmeslevelet írsz, akkor azt inkább ne mutasd meg. Vagy tudod, mit, akkor is mutasd meg, segítek vele!

- Mi van? Nem írok szerelmeslevelet. Ennek most semmi köze nincs Chase-hez vagy bárki máshoz, csakis hozzám.

- Így csak még jobban érdekel.

- De ettől függetlenül továbbra sem fogom elmondani neked. Ne is próbálj lesni.

- Jó – válaszoltam, bár csak félig gondoltam komolyan. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, továbbra is tudni akartam, hogy mi köti le ennyire Alessandro figyelmét.

- Menj el!

- Nem küldhetsz el, én is itt lakom.

- Dehogynem, azt csinálok, amit csak akarok. Itt jobbak a fényviszonyok, mint a szobámban, itt jobb rajzolni. A te szobádnak viszont jó a fekvése, jók a fényviszonyok is, ideális rajzolásra. Gondolom azért festegetsz mindig ott.

- Nem is szoktam annyit festeni.

- Giovanna, ez egy kis lakás, ha festesz, a szag az egész lakást betölti, le sem tudod tagadni. Arról nem is beszélve, hogy elég feltűnő, ha össze-vissza rohangálsz vízért, meg kimosni az ecseteket. Meg persze sosem tudsz úgy festeni, hogy ne kenj mindent össze, a bőrödet és a ruháidat is beleértve.