We Are Lord Of Crime

13. Az a bizonyos gépezet

2010-es évek, három héttel a Bűntények Ura által feladott hirdetés előtt, Olaszország, Bond POV

Végül az Irene Adler ügy rám lett bízva, én pedig úgy döntöttem, hogy meglátogatom a hölgyet és elbeszélgetek vele. Ennek eredményeként pedig a kisasszony annak fejébe, hogy az információkat, amiknek birtokában van, úgy kezeli, mintha nem is léteznének, szabadon távozhatott az országból a kis barátjának társaságában.

Miután pedig ezt az esetet letudtam végre visszatérhettem a másik munkámra, amit néhány nappal azelőtt kaptam Louis-tól. A főnököm ugyanis talált valami érdekeset azon a sötét web nevezetű izén. Ha őszinte akarok lenni, még nem értem teljesen ezt az internet dolgot, de meg kell hagyni nagyon érdekesnek találom.

Azonban az én feladatom nem az internettel kapcsolatos, sőt sokkal inkább olyan dolog, aminek jobb lenne, ha titokban maradna. Konkrétan az idekerülésünk mikéntje. Erre utaló jeleket találtunk a sötét weben és én most pontosan ezért utaztam el Angliából egyenesen Olaszországba, hogy titkos ügynökként beépüljek egy bizonyos kutató szervezethez.

Őszintén bevallom, hogy nagyon izgalmasnak találtam ezt a feladatot, sokkal szívesebben csinálom ezt, mint hogy Angliában szenvedjek, amíg nem találjuk ki, hogy kivel mit kezdjünk a csapatunkban. Így legalább nekem van egy saját kis projektem, amivel foglalkozhatok, aztán időnként visszajelzek Louis-nak, hogy mit találtam.

Bár az első pár napomon nagyon semmit sem találtam, de hát nem is vártam, hogy azonnal eredményes leszek. El fog tartani egy darabig, mire olyan pozícióba kerülök, vagy olyan emberekkel ismerkedem meg, akik számunkra hasznos információkkal rendelkeznek. Nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra be tudnék kerülni ilyen körökbe, úgyhogy már csak annyi van hátra, hogy jól helyezkedjek és mindig nyitva tartsam a fülemet.

Szerencsémre sziporkázó személyiségem van, így mindig sikerül a pletykahálózatok közelében lennem, aminek köszönhetően hamar megtudok pár elég szaftos információt a vezetőkről, meg egyes magasabb pozícióban ülő személyekről, de semmi olyat, aminek hasznát is látnám. Ezek mind csak munkahelyi pletykák, se többek, se kevesebbek. Pedig mentségemre szóljon, hogy nagyon próbálkozom valami értelmeset is kiszedni a munkatársaimból, de olyan, mintha mindent tíz körömmel őriznének és semmit se akarnának megosztani senkivel.

- Te címeres ökör! Te idióta! - Hatalmasakat pislogva állok meg a folyosón, mikor az egyik ajtó mögül meghallom a főnök ordítását. Ha jól tudom az egyik kutató csoport vezetője ment be hozzá nem is olyan régen, annak a csoportnak a feje, amiről a legkevesebbet tudok, még azt sem, hogy kik tartoznak bele, de annyira nem, hogy azt se tudom, hogy találkoztam-e már velük. Ha ez a csoport szóba kerül mindig mindenki elhallgat, most is csak azért tudom, hogy arról van szó, mert az egyik őrünk véletlenül elkotyogta, hogy a nagyfőnök ideges és hogy pont az a csoportvezető idegesítette fel.

- Nem érdekelnek a kifogásaid! Mégis hogy?! Magyarázd el nekem mégis hogy a fenébe vesztetted el? Itt kellett volna megjelennie! Ebben az épületben! Te meg közlöd itt velem, hogy fogalmad sincsen?! - Kiabál a főnök, én pedig egyre kíváncsibb leszek. Szerencsémre már tudom merre vannak a kamerák és most éppen egy kisebb holt térben állok, így nem látszom, úgyhogy hallgatózhatok még egy kicsit. Feltéve, ha a főnök továbbra is ugatni akar, mert ha lehalkítja a hangját, akkor abból semmi sem fog kihallatszani, legfeljebb csak az ajtó közelébe, de ott meg már látnak a kamerák.

"Vajon miről lehet szó?" Gondolkodom el, ahogy azt hallgatom, amint a főnök a sárga földig lehúzza a kutatócsoport fejét, de sajnos csak a kiabáló hangot hallom, pedig van egy olyan érzésem, hogy a fontos információkat a másik fél mondja éppen. Azonban mivel azt nem hallom, így nincs más lehetőségem, mint várni és reménykedni, hogy egy, elcsípek valami bizalmas információt, mert ennek az idiótának úgy fel sikerül húznia a főnököt, avagy kettő, kijön a kutatócsoport vezetője és ha szerencsém van látni fogom ki az.

Pechemre az első lehetőséget a sors azonnal kilövi a számomra, hiszen még a főnök hangja is elhallgat, ami eléri, hogy morogni kezdjek. Viszont, ha már itt vagyok, nem hagyok veszni egy ilyen lehetőséget, úgyis most papírokat átnézni lettem elküldve, senki sem fog keresni a munkaidő végéig. Mindenki meg akar menekülni az irattárunktól. Leginkább attól, hogy rendszerezni kelljen azt, ezért is lettem én, mint újonc beállítva erre a feladatra. Egyértelműen az újoncra kell a piszkos munkát sózni.

Mindegy is, most a fontosabb feladatra kellene koncentrálnom, amivel éppenséggel nem nagyon tudok foglalkozni, úgyhogy előveszem az Olaszországba történő indulásom előtt beszerzett mobilomat és elkezdek valamit játszani rajta. Így viszonylag elviselhetően teli az idő, akkor is ha már úgy érzem, hogy órák óta itt állok és nem csinálok semmit. Azonban a telefon órája még csak negyed órával mutat többet annál, mint mikor kivettem a zsebemből, úgyhogy csak én vagyok türelmetlen. Na, nem mintha tisztában lennék vele, hogy mégis mennyi ideig kellene alapból egy ilyen megbeszélésnek tartania, de én már most halálra unom magamat. Körülbelül háromnegyedóra pötyögés és madárkaröptetés után végre kinyílik az iroda ajtaja, én pedig ugyanabban a pillanatban indulok meg, hogy úgy tűnjön, mintha most mentem volna el erre. 

- Ajánlom, hogy többet ne forduljon elő ilyen. - Hallom a főnök hangját, mikor elmegyek az ajtó előtt.

- Jó napot kívánok! - Biccentek egyet az ajtóban állóknak, majd nyugodt léptekkel tovább megyek a folyosón.

- Nem fog előfordulni. Ígérem. - Válaszol a kutató pont amikor lefordulok a sarkon. Ajkaimra pedig felszalad egy széles mosoly.

"Megvagy!" Lelkesedem, de igyekszem átlagos tempóban eljutni az irattárba, ahol úgy ahogy kell szépen lepakolok. Majd leülök az egyik székre és magamhoz veszek pár dobozt, hogy nekikezdjek a szortírozásnak, amivel a napom nagy része el is telik. Amikor este hazaesek az ideiglenes otthonomba már fáj a fejem a sok papírtól, de ezen a kis problémán egy pohár ital gyorsan segít.

- Helló, Louis? - Hívom fel a főnökömet, aki azonnal fel is veszi a telefont.

- Helló, Bond. Na, mi a helyzet? - Kérdezi nyugodt hangon, én pedig szélesen elmosolyodok, ahogy kiállok az erkélyemre.

- Forró nyomon vagyok. - Jelentem be.

- Oh, mit hallottál? - Jön a kérdés meglehetősen izgatott hangon.

- Egyelőre semmi döntő dolgot, de a cég tulajdonosa ma elég kurtán leszidta az egyik kutatót, és többek között valami olyat vágott hozzá, hogy "Itt kellett volna megjelennie!" Nekem ez elég gyanúsnak tűnik. - Magyarázom, a vonal túloldaláról pedig helyeslő hangokat hallok.

- Láttad ki volt az a kutató? Rá tudsz állni? Ha egy kis szerencsénk van ő lesz a titok nyitja. - Hallom a választ, mire kuncogni kezdek.

- El se hiszed mekkora szerencsénk van. - Rázom meg a fejem.

- Miért is? - Jön a kérdés, én pedig felnézek a csillagos égre, ahogy válaszolok.

- Vele szoktam kávézni. - Vigyorgom.

- Akkor gondolom simán fog menni a dolog. - Kuncog Louis a telefonban.

- Nem fogok csalódást okozni. - Húzom ki magam.

- Ebben biztos vagyok. - Kapom meg a választ. - Jó éjt, Bond. - Köszön el tőlem a főnököm.

- Jó éjt, Louis. Ha megtudok még valamit, akkor hívlak.