We Are Lord Of Crime

12. Új világ, új esély

2010-es évek, három héttel a Bűntények Ura által feladott hirdetés előtt, London, Albert James Moriarty POV

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy most kezdődött a dolog, de akkor se mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy régóta tart. Az igazság valahol a kettő között van. Ha őszinte akarok lenni, még a testvéreimnek se beszéltem a dologról, na nem mintha William nem tudna egy pillanat alatt rájönni ilyenekre, ezért nem is szoktam az ilyet titokban tartani előtte, de ez a helyzet most más, mint eddig bármikor volt.

Még sose voltam ilyen helyzetben, a világom szó szerint a feje tetejére fordult, mikor ide kerültünk. A múltban már elfogadtam a sorsomat, hogy felvállalom, amit a családom tett és én is szenvedni fogok a nevükben, ami abból állt volna, hogy bevonulok a Tower-be. Most azonban teljesen más a helyzet.

Először még furcsa volt, hogy minden, amit valaha csináltunk semmissé lett, de legalább a családunk újra együtt van és most úgy tűnik, hogy William sem akar meghalni, sőt pont ellenkezőleg, sokkal jobban élvezi a hétköznapi dolgokat, mint valaha. Louis is máshogy viselkedik, sokkal komolyabb, mint amire én emlékeztem, de őszintén szólva, egy kicsit se bánom ezt a dolgot. Akkor sem, ha így olyan érzésem van, hogy a testvéreim sokkal távolabb kerültek tőlem, mint voltak.

Talán ezért lehet, hogy egyedül maradok a gondolataimmal és sokkal több időm van olyan dolgokon is elmerengeni, amiken korábban nem tettem volna. Ezek a gondolatok azonban nem mindig olyan jók, ezért is igyekszem inkább az újdonsült munkámba temetni magamat. Szerencsémre a főnököm Sherinford lett, aki kifejezetten lelkesen tesz úgy, mintha a múltunk nem is létezett volna.

Így eshetett meg, hogy viszonylag könnyen hozzászoktunk, hozzászoktam ehhez a modernnek nevezett világhoz. Jó pár olyan szerkezet normális már ebben a korban, amiről régen még csak álmodni sem mertünk és ha őszinte akarok lenni, akkor én is ugyanannyira izgatottan fedezem fel ezeket a csodákat, mint időutazó csapatunk bármelyik tagja.

- Ahogy elnézem valakit már megint beszippantottak a hírek. - Jelenik meg az irodaajtóban Sherinford, arcán egy széles mosollyal.

- Nem merültem bele. - Válaszolok nyugodt hangon, ő azonban csak megrázza a fejét és komolyan néz rám.

- Ebédeltél már? - A kérdés hallatán hatalmasakat pislogok és igyekszem végiggondolni, hogy mit csináltam ma. - Had találjam ki, az megint kimaradt. Ez esetben nincs más választásom, mint főnököd ebéd szünetet adok ki feladatul. - Lép oda hozzám és kihúzza a kezemből a tollat. - Elviszlek egy jó étterembe, a hétvégén ott ettünk a szüleinkkel. - Magyarázza, én pedig engedelmesen felállok a helyemről.

- Tényleg nem is mesélted még el. Milyen volt a nagy találkozás a Holmes-ok szüleivel? - Teszem fel a kérdést, ahogy elhagyjuk az irodát.

- Meglepően jó. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyire jól fognak minket fogadni, de annyira jól ment minden, hogy majdnem örökbe lettünk fogadva. - Neveti a főnököm és a barátom.

Végül az "ebéd szünetem" azzal telik, hogy hallgatom, ahogy Sherinford a hétvégéjéről mesél. A férfi rendkívül jól beilleszkedett ebbe a modern világba, annyira hogy szinte észre se lehet venni, hogy nem ebben a korban nőtt fel. Ez pedig jótékony hatással van a közérzetemre.

Vele kerültem ide, ő az aki a legkevesebbet változott ahhoz képest, mint amit ismertem és jó látni, hogy jól érzi magát. És itt kell visszatérnem a délelőtti dilemmámhoz. A szóban forgó férfi esetéhez. Mycroft Holmes, vagy Sherinford Holmes, ahogy most hívatja magát. A férfi, akinek a közelében a gondolataim elvesznek és akinek már csak a jelenléte elég hozzá, hogy furcsa érzések kavarogjanak bennem.

- Szóval Albert, mondd csak te voltál a nagy múzeumban? - Teszi fel a kérdést, ezzel elérve, hogy visszazökkenjek a jelen helyzetbe. Történetesen az ebéd utáni kávém elé. - A hétvégén el akarok menni megnézni, de Sherly közölte, hogy ő már volt William-el, úgyhogy most nincs kivel mennem és gondoltam, ha lenne kedved... akarom mondani, mit szólnál, ha... - Kezdi el keresni a szavakat, amit még sose tapasztaltam tőle.

- Szívesen elmegyek veled. - Szólok közbe, de a hangom alig hallható. - Eljöhetnénk megint ide ebédelni is, ha lesz hozzá kedved. - Ajánlom és igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy idegességem ne hallatsszon a hangomon.

- Annak nagyon örülnék. - Mosolyodik el szélesen. - Akkor ezt vehetem annak, hogy elmegyünk egy randevúra? - Jön a kérdés, ami csak azt éri el, hogy teljesen lefagyjak, ezzel viszont szerencsésen megijesztem a férfit. - Te jó ég, könyörgöm mondd, hogy nem rontottam el mindent. Tudtam én, hogy nem kellett volna megszólalnom, én meg az a nagy szám. - Kezd el hadarni és olyan imádni való, ahogy ezt csinálja, hogy akaratlanul is el kell mosolyodnom.

- Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá. - Mondom végül, elérve, hogy a férfinek tátva maradjon a szája.

- Mindig elveszed a szavam, Albert. - Jelenti be végül, mikor megcsörren a telefonja, sajnálkozón néz rám, de én csak biccentek egyet. - Helló Mycroft. - Vált hirtelen arra a színtelen hangra, amit munkaügyekben használ. - Mondtam már, hogy... - Kezd bele, de a vonal túloldalán félbeszakítják. - Oh, értem. Ez esetben elintézzük. Viszhall. - Mondja majd leteszi a készüléket, de tekintete még mindig ugyanolyan komoly.

- Baj történt? - Kérdezem, ő pedig csak biccent egyet. - Olyan, amiről csak az irodában beszélhetünk, igaz? - Tudakolom, ő pedig megint bólint, így fogjuk magunkat és visszatérünk az irodánkba. - Szóval mi a baj?

- Az Adler ügy. - Mondja velősen, miközben összefonja a karjait maga előtt és a falnak dől.

- Azt hittem Bond minden szükséges információt átadott. Hiányzik valami? - Döntöm egy picit oldalra a fejem.

- Nem hiányzik semmi sem. - Rázza meg a fejét.

- Akkor mi a baj? - Kezd rossz érzésem lenni ezzel a dologgal kapcsolatban.

- Mycroft azt akarja, hogy az MI6 intézze el a hölgyet. - Böki ki végül.

- Oh. - Lepődöm meg.

- Bizony, oh... - Helyesel Sherinford.

- Mit szeretnél, mit csináljunk? - Teszem fel a nagy kérdést, mire barátom sóhajt egyet.

- Nem tudom. Azok alapján, amit Bond mondott nem hiszem, hogy megérdemelné azt, hogy eltegyük láb alól, de őszintén mondom nem tudom mi legyen vele. - Fogja meg a fejét, én pedig elmosolyodok.

- Mi lenne, ha megkérdeznénk Bond-ot, hogy mi legyen vele? Elvégre csak róla van szó, vagyis az előző énjéről. - Vonom meg a vállamat.

- Nem rossz ötlet. - Gondolkodik el, én pedig a vállára teszem a kezem.

- Bízd ezt nyugodtan ránk. A legutóbb is jól elintéztük a dolgot, nem? - Mondom, ő pedig biccent egyet. - Na, látod. Te inkább szervezd meg a randevúnkat, mi meg elintézzük Irene Adlert. - Kacsintok rá, ahogy hátat fordítok neki.

- Az őrületbe kergetsz, de pont ezt imádom benned. - Hallom még a válaszát, mielőtt az ajtó csapódna.

- Én is imádlak. - Mosolyodom el, majd kiveszem a zsebemből a telefonom és tárcsázok egy számot. - Helló, Bond? - Kérdezem és mikor helyeslő választ kapok folytatom. - Az Adler ügyről van szó...