comestion | jikook

6-03

Mert van, mikor a terv csupán felvetés marad, egy lehetőség, egy olyan út, melyet mi építünk fel. Amihez mi hordjuk az anyagot, vagy dolgozunk rajta hajnaltól a következő éjszakáig pihenést nem ismerve. Viszont az elhatározás, a gondolatfoszlány nem jelentheti a jövőt. Nem határozhatja meg a lépést. A mondat, melyet kimondunk, változhat. A pont helyett lehet vessző, könnyen átírható írásjel. Egy ilyen egyszerű, s látszólag befejezett dolgot tehetünk mégsem azzá. Sőt, ez nem is rajtunk múlik. Az elv lehet az első pont, melyet egy ismeretlen kéz átalakít. Az eredeti pedig csupán egy rész lesz, egy részlet. Valami, aminek a vége nem általunk formált betűkből íródik. S hogy tetszik-e nekünk a befejezés? Befejezés...

Tompán hallottam mindent, s mintha a körülöttem történő dolgokat belassították volna. Mint aki részeg, vagy csak nagyon beteg. Hallottam a saját szívverésem, éreztem a pulzálást a halántékomon, még a két karomban is. A légzésem egyenletlen volt, s bár belül ordítottam, egy hang sem jött ki a torkomon. A testem egyszerűen... Lezsibbadt.

Úgy éreztem magam, mint aki lebénult. Nem tudtam mozogni, s mikor az alfa lekapta rólam Jongsut, egyszerűen csak eldőltem. Changbin futott ide. Láttam, hogy mozog a szája, de ő is... Mintha néma lenne, vagy csupán én lennék süket. Azt sem éreztem, amikor a karomra fogott, csupán láttam elmosódott alakját, amint felém nyúl. Tátogott. Changbin... Felvette felem a szemkontaktust, de csak némán próbált nekem mondani valamit, viszont semmit nem értettem. Annyira homályosan láttam, hogy semmit se tudtam kivenni belőle.

Nem volt bent a kontaktlencsém. Nincs rajtam a szemüvegem. Biztosan... Biztosan a közelben lehetett.

Hol hagyhattam? Miért... Miért nincs rajtam?

Oldalra pillantottam.

Nem mozog a kezem. Csak... Látni akarok. Egy picit élesebben. Hisz szemüveges vagyok.

Egy foltot láttam. Néhány homályos pálcát. Megtaláltam. A földön volt.

Hogy került a földre? Az orromon a helye. Ha lehajolok se csúszik le, pedig nincs nagy nózim. Érte akarok nyúlni. Fel akarom venni, hogy lássak. Látni akarok, de tulajdonképpen mit is...? Mi is... Történik körülöttem?

Ennyire rossz sosem volt a látásom. Hogy ne tudjam kicsit se kivenni a vonásokat. Hogy ne legyen arca az embernek. Se közelre, se távolra nem láttam. Mi történt velem?

Hirtelen kezdett sípolni a fülem, rettentő hangosan, annyira, hogy késztetést éreztem, hogy odakapjam mindkét kezem. Olyan volt az egész, mint egy külső hanghatás, mint mikor rossz a mikrofon egy iskolai előadáson, s a hangszóróból az az idegesítő hang szól, amire mindenki érzékeny. Ez most sokkal erősebb volt. Annyira, hogy az átmeneti bénulásomból felébredve mozdítottam meg a karjaimat. Ám ekkor, mintha végigfutott volna rajtam az áram.

A testem égni kezdett, a nyakon lévő sebhely fájt, s olyan volt, mintha minden csontomat ripityára törték volna. A mellkasom nyomott volt, a hátamon mintha mázsás súlyok lettek volna, akárcsak a vállaimon. A talpamban éreztem a szívem heves, s erőteljes dobbanását. Mintha a pokol tüzén égettek volna.

Felordítottam a fájdalomtól, s kapkodni kezdtem a levegő után, hiszen a tüdőm szúrt, égetett, a torkom pedig száraz volt, s hiába volt nyáltermelésem, az csupán kifolyt a szám szélén, s a padlóra csöppent. Nem tudtam nyelni, szinte fulladoztam.

- Jungkook! – kiáltott Changbin erőteljes hangjával, s próbált lefogni, hiszen én vergődni kezdtem a fájdalom miatt. A fejemet ide-oda mozgattam, miközben kezeimmel egyszerre próbáltam a sípoló hangot eltüntetni, s közben a hajamat tépni, hiszen folyamatosan összerándultak az izmaim. Mintha rohamom lenne, mégis az egésznek tudatában lennék, s minden pillanata mélyen az elmémbe vésődne. – Yunho, állítsd le, mert megöli! – szólt rá. – Jimin, Jimin, hallasz engem? – fogott a vállamra, de én csak összehúztam magam, s eleve sebes ajkaimat haraptam kínomban.