comestion | jikook

1-04

Felix egész nap nálam volt. Még bevásárolni is elmentünk, hogy legalább ebédre valami normális ételt össze tudjak dobni magunknak. Legalább feltöltöttük a készleteket, úgyhogy haszna is volt annak, hogy nálam élősködött olykor.

Unatkozni nem unatkoztunk, hiszen befogtam őt takarítani, ugyanakkor este filmet is néztünk. Eldöntötte, hogy ő ma nálam fog aludni, ami felől nekem kifogásom se volt. Az ágyamon ketten elférünk, s bár elvileg kétszemélyes, én nem szívesen nevezném annak. A kollégiumi évek alatt megszoktam, hogy velem alszik, hiába volt neki saját ágya. Amikor horrort néztünk, mert mi is kicsit menőbbnek akartuk érezni magunkat, akkor rendszeres volt ez. Inkább, minthogy bármelyikünket lerántson a démon éjszaka. Bár a fal melletti helyért folyamatosan vitáztunk. Szép emlékek ezek az omegával, amit senkivel se cserélnék el. Még akkor sem, ha ismét át kellene élnem azt, amikor valamelyikünk heatben volt, s hiába éreztük azt, hogy szinte felgyulladunk, összebújtunk.

Másnap reggel az ébresztőm rikácsoló hangjára kezdtem nyitogatni a szemeimet. Az erős fény, ami beáramlott, szinte megvakított, így össze is szorítottam őket. Nem volt kellemes, de így legalább megtudtam, hogy nem húztuk be a sötétítőt éjszaka. Felix felé fordultam, aki morogva csapdosta a telefonomat, amíg meg nem találta a leállítás gombot, amivel el is hallgattatta a kis kütyüt.

- Hány óra? – kérdeztem dörmögve.

- Nem tudom, de legalább hatszor lenyomtam már azt a rohadt ébresztőt... Legközelebb te alszol ezen az oldalon. – morgott, én pedig eleinte bólogattam is, miszerint benne vagyok, ám mihelyt eljutott a tudatomig, hogy mit dünnyögött, azonnal kiment az álom a szememből. Nagyra nyitottam látókáimat, s ültem fel hirtelen az ágyban. – Jézusom, mi van már? – kelt fel ő is hisztizve.

- Te komolyan kinyomtad az ébresztőmet?! – sipítottam. – Felix, nekem ma melózni kell mennem! – rántottam le magamról a takarót, s futottam a mosdóba, hogy gyorsan el tudjak készülni. A reggeli már ugrott, s attól félek, hogy az első jó benyomásom is, ha lekésem a későbbi buszt.

- Ma mész? Nem hétfőn? – jött utánam, majd hirtelen leesett neki a dolog. Hatalmas szemekkel nézett rám a szeplős barátom, szinte rémülten. Le is sápadt szegénykém, míg én nem tudtam eldönteni, hogy az ideg miatt vörösödjek, vagy én is legyek a fallal egyszínű. – Basszus, ma van hétfő! – futott vissza a szobámba. – Rakok ki neked ruhát! A mamás kötött barna felsőd jó lesz?!

- Fehéhet hakj! – próbáltam érthetően kinyögni, miközben a szám tele volt habbal.

- Jó! Akkor a fehér mamás kötött pulcsi lesz. Fekete nadrág? Vagy az is fehér? Tudod mit? Teljes fehérben leszel, nem érdekel. – vitázta meg magával.

Én közben megmosakodtam, s vissza is futottam, hogy felvehessem azt, amit adott nekem. Nem nagyon foglalkoztam vele, hogy mi volt, a lényeg a szín volt. Mint a doktor asszisztense, nem akartam kitűnni. Az, aki a munkát ajánlotta nekem mondta, hogy ez egy ismert hely, s fontos a megjelenés. Márpedig a kórházakban dolgozók fehérben vannak, ezért is ragaszkodtam ehhez a színhez.

A hajamat is nagyjából kikeféltem, s felkapva a táskámat, amiben a személyi irataim voltak, illetve a kis nyakba akasztós kártyám, amit kaptam, mint ott dolgozó egyén. Büszke is voltam rá, hiszen nem mindennapi az, hogy egy omega egy orvos asszisztense lesz. Sokkal inkább volt ez jellemző a bétákra, mintsem az én fajomra. Emiatt pedig megnövekedett önbizalommal tudtam folytatni az utamat.

Felixre bíztam a lakásom, neki úgyis van kulcsa, hiszen amikor beköltöztem, adtam neki egyet, így akkor jár-kel, amikor akar. A buszmegállóhoz viszont futnom kellett, ha el akartam érni. Szerencsére az öreg kattogós jármű még késett is, így még lihegni is volt időm, mielőtt felszálltam. Tudom, hogy először be kell mennem az irodába, ahol találkoznom kell a hölggyel, aki értem felelős, s beajánlott.