comestion | jikook

3-08

A pakolást gyorsan elvégeztem, s jó gyermek módjára el is mostam a piszkos tányérokat és evőeszközöket. Jungkook pedig vissza se jött. Hallottam, amint a nappaliban beszélgetnek, s szerencsére őt sem hagyták ki belőle. Igaz, a nővérem elég bunkón válaszolgatott neki, de nem is vártam mást. Tudom, hogy nem akar rosszat, legalább is nekem. Biztosra akar menni. Ilyenkor pedig rettentő szerencsésnek érzem magam. Néha idegesítő a túlzott aggodalma, viszont jó, hogy ilyen sokat számítok neki.

A kezemet megtöröltem a kendőben, ami a márványozott pulton volt, s még egyszer szétnéztem, hogy nem maradt-e ki valami. Miután erről megbizonyosodtam, elindultam a többiekhez. Azonnal egy mosoly került az arcomra, amint megláttam, hogy a két kisfiú Jungkookkal játszik. Ráadásul a kisebb az ölében ült, s közösen autókáztak. Az ajtófélfának dőltem, mellkasom előtt összefontam a karjaimat, s somolyogva figyeltem őket. Ők teljesen átszellemültek, észre se vették, hogy itt vagyok, én pedig... Csak megragadtam a pillanatot. Valami olyat, amit bármennyiszer látni tudtam volna. Élőben márpedig határozottan jobban nézett ki, mint a gondolataim közt szereplő árva képzet.

Akárhogy is állunk, én nem bántam volna, ha Jungkookkal a dolgok igaziak lennének. Szívesen elnéztem volna, hogy a mi babáinkkal játszik így, s pillant rájuk szeretetteljesen. Maga az elképzelés olyan csodálatos volt. Az eddigi fekete függönyöket lecserélte, s arany fátylakká alakította. Elhúzta a sötétítőt, s minden annyira világos volt, olyan... Tökéletes. Egyszerűen csak szép volt.

A hasamban lévő pici pillangók ezrei kezdtek el csapdosni apró szárnyaikkal. A lunám valóban készen állt arra, hogy teljesen az alfának adja magát. Viszont én nem. Én... Nem tudtam volna mindent megadni, s odaadni.

Ha jó színész vagy, akkor átadod az érzelmeidet, de ha még jobb, akkor csak látszatra.

- Jimin? – hallottam meg a nevemet, mire feleszmélve pillantottam a társaságra.

Anya, a nővérem, s Jungkook is aggódva méregettek. Az alfa azonnal ki is vette az öléből a pici fiúcskát azzal a mondattal, hogy mindjárt visszajön. Felpattant, s felém sétált. Eleinte nem értettem, hogy miért voltak ilyenek, egészen addig, amíg a férfi elém nem ért, s két keze közé fogta óvatosan az arcomat, hüvelykujjával pedig letörölte a könnyemet. Észre se vettem, hogy elérzékenyültem.

- Baj van, pici? – nézett rám nagy szemekkel az alfa, s a lunámmal érzékeltem, amint a farkasa próbál lenyugtatni, hiába nem tudta, hogy mi a probléma. Szimplán nem akart ilyennek látni. Ha én szenvedtem, akkor ő is érezte, s átélte. – Történt valami? – kérdezgetett tovább, én pedig elnyílt ajkakkal néztem rá. Olyan elesettnek, s sebezhetőnek éreztem magam abban a pillanatban, mint még soha.

- Jimin...? – láttam meg a nővéremet is Jungkook válla fölött átnézve. Csupán a tekintetével bombázott rengeteg kérdéssel. Annyival, amennyivel csak tudott.

- Semmi baj. – ejtettem egy hamiskás mosolyt. – Csak aranyosak voltatok a kicsikkel és kicsit elérzékenyültem. – hunytam le a szemeimet, s bújtam jobban a meleget adó mancsaiba, már csak azért is, hogy megnyugtassam. Az ő aloe vera illata is felerősödött a féltése miatt, s nem szerettem volna, hogy megijessze a többieket.

A tekintete nem azt mutatta, hogy hisz nekem. Határozottan tudta, hogy volt valami, ami bántott. Túl jól ismert, s már nem csak a lunámat, de engem is. Mindenesetre nem mondott semmit, csak egy óvatos csókot nyomott a homlokomra. Igazából reménykedtem benne, hogy nem fog rákérdezni később erre, mert nem szerettem volna magyarázkodni. Nem is tudtam volna hirtelen mit mondani. Azt akartam, hogy amíg csak lehet, mellettem legyen. Márpedig a kapcsolatunk vége közeledett. Napról napra, s percről perce közelebb voltunk az utolsó felvonás végéhez. Én pedig nem akartam még elengedni. Még nem.